1985: Hősies küzdelem a Tiszán – 11 elsodort hajóról kellett kimenteni az embereket

1985: Hősies küzdelem a Tiszán – 11 elsodort hajóról kellett kimenteni az embereket
Dombrád, Nyíregyháza – Bő három hete még félelmetes jégzajlásról cikkeztünk – valaki ettől jóval keményebb telet élt meg…

Ez a tél alaposan megmutatta erejét a mi kedves Tiszánkon és mellékfolyóin is. Felfigyeltem egy többször elhangzó, olvasható mondatra, miszerint: „Ember­emlékezet óta nem volt ilyen jeges ár a Tiszán…”

Volt bizony: 1985. január 24-éről 25-ére virradó éjszakáján a Tisza felső szakaszára zúduló jeges ár 11 különféle hajót szakított le a vásárosnaményi téli kikötőből! A hajókon őrködő emberek földindulás-égszakadás robajára ébredtek.

tisza3

Kikötő drótkötelek szikrázva pattantak, évszázados fa gyökerestől kiszakítva borult a jégtábláktól sodort hajóra. Aki még tudott, a partra menekült, de erre már nem jutott ideje mindenkinek. Akik a hajókon rekedtek, rémítő utazásba kezdtek az égnek meredő jégtáblák között.
Nekem emlékezetes maradt az az 1985. január 25., pénteki reggel. Munkába indultam a repülőtérre. A házunk kapuján kilépve a vízügyi igazgatóság autója állt meg előttem. A kocsiból kiszállók régi jó ismerőseim voltak, mégsem mosolyogva üdvözöltek. Elmondták, mi történt az éjjel.

„Bandi, segítsetek! Ti helikopterrel, levegőből meg tudjátok találni az elsodródott egységeket” – így hangzott a nem kis kétségbeesést sejtető kérés.

A hajók felderítése nem tűrt halasztást, ezért szépemlékű néhai Huszár Tibor kiképzésvezető kollégám végigrepült a Tisza kritikus szakasza fölött.

Rádión közölte a jó hírt: meg van mind a 11 hajó. „Kilométereken keresztül szóródva látom őket, némelyikről embert látok integetni. Az egész folyó egy nagy halom jég. Ilyen lehet egy gleccser” – így szólt az üzenet.

„Meg tudod oldani!”

Rövid tanácskozás vezetőtársaimmal, és már látszott is a megoldás: Tokaj közelében áll az egyik műtrágyaszórásra felszerelt helikopterünk. Döntöttem, ezzel a géppel kísérelem meg lehozni a hajókon „raboskodó” embereket. Nagy jártasságú szerelő kollégáimat előre küldtem, hogy a géphez beosztott szerelővel közösen készítsék elő repülésre a helikoptert.

Rend a lelke mindennek, ezért a repülési feladathoz igyekeztem beszerezni budaörsi központunkból illetékes és kevésbé illetékes főnökeim engedélyeit. Főigazgató, főigazgató-helyettes, repülési igazgató válaszait talán így tudnám összefoglalni: „Berepülő pilóta vagy, tudom, hogy meg tudod oldani, láttuk, repültél te már ennél nagyobb őrültséget is.” Aztán: „Csak saját felelősségedre csinálhatod.” S végül: „Segíts azokon az embereken, ha tudsz, de vigyázz magadra is!” Autóba ültem, s irány a Tokajban várakozó helikopter.

A szolgálati URH-n már útközben jelezték a géphez előre küldött műszakiak, hogy nyoma sincs a gép személyzetének, csak a tanyásgazda vigyáz a helikopterre. Egyébként minden le van lakatolva, nincs a gép benzinnel feltankolva, az akkumulátort – előírásszerűen – magával vitte a géphez beosztott személyzet.
„Akkor tudjátok, mi a menetrend?” – kérdeztem rádión a srácokat. „Igen. Lakatot levágni, benzint feltankolni, teherautó kölcsönakkumulátorával gépet beindítani, bemelegíteni.”

Végveszélyben voltak

Ám a java csak ezután következett. Vállalt feladatom a hajón rekedt emberek kimentése volt, amihez egy műtrágyaszóró berendezéssel felszerelt helikoptert tudtunk előteremteni, aminek ehhez csak egy – pilóta melletti – ülése állt rendelkezésre. Röviddel tizenegy óra után levegőben voltam, útban Lónya felé ezzel a KA-26 típusú „Kamov” HA-MMI lajst­romjelű helikopterrel.

Követve a meder vonalát, mind a 11 hajót én is megtaláltam. Közvetlen a „víz nélküli” folyó felett repülve katasztrófafilmeket meghazudtoló volt a látvány. Végveszélyben voltak a hajókon lévők, elméleti esélyük sem volt kijutni a zajló jégsziklákon keresztül.

Mindvégig azon gondolkodtam, hogyan fogom megértetni a kimentésre várókkal, hogy a hajó kormányállása tetejére állva lépjenek be a melléjük függeszkedő, harsogó motorzajú helikopter pilóta melletti ülésébe. Hiszen ez nem egy előre megtervezett, jól átbeszélt gyakorlat!

Aggodalmam szertefoszlott, amikor az első ember töprengés nélkül belépett mellém a kabinba. Nagy erő az életösztön! Még Tokajban levettük a jobboldali kabin­ajtót, így könnyebb volt az „utasfelvétel”.

Integetéssel, mutogatással, de végül mindenkivel sikerült megértetni a követendő eljárást. Olyan gyorsan még nem bontottak le berozsdált rögzítőcsavarú kéményt egy hajón, mint az az ember, aki mellé csak a kémény ledöntése után tudtam odaoldalazni, hogy felvehessem.

A botkormányba kapaszkodott

Név szerint kell megemlékeznem Botkó Lászlóval közös „kalandunkról”. Őt a szó szoros értelmében megmentettem. Eddigi életem legnagyobb teljesítményeként tartom számon a történteket.

Három ember volt a „János” nevű hajón. Őt másodikként készültem felvenni a helikopterre. Látva az előtte felvett ember példáját, féltérdre ereszkedve várta, hogy mellé helyezkedjek a nyitott ajtóval. Talán már csak egy méter hiányzott, hogy mellé érjek, amikor felegyenesedett, hogy majd be tudjon lépni a kabinba.
Ekkor megcsúszott a fedélzeten, és arccal előre bukott – a közöttünk lévő jeges folyó irányába. Soha többé meg nem ismételhető manőverrel a hajóhoz löktem a helikoptert. (Később megtudtam, olyannyira, hogy a gép hátsó futóművének gumija kitörte a kormányállás ablakát!)

Laci fél testével a kabinba esett, és ösztönösen megkapaszkodott a botkormányba. Abba a létfontosságú irányító szerkezetbe, amit nekem csak millimétereket kellet mozdítanom, hogy a gépet irányítsam! Jobb térdemmel megtámasztottam a botkormányt, a szabaddá tett kezemmel pedig megragadtam ruhájánál fogva és berántottam a kabinba.

Az eredmény: a helikopter a hajót, önmagát és embereket kaszabolva nem zuhant a jégtorlaszra, Botkó Lászlót pedig három perc múlva épségben kitehettem a partra. Ezután következett a harmadik ember kimentése. Ő volt a legbátrabb, mert a látottak ellenére óraműpontossággal hajtotta végre a gépbe való átszállást.
Másnap megkaptam a legnagyobb kitüntetést, Lacitól. Megszorította a kezem, és azt mondta: „Hát főnök, ha maga nincs, este a család aligha kérdezhette volna, hol voltam.”

Utolsó torlasz márciusban

A pilótáknak Repülési napló nevű okmányban kell vezetniük minden repülésük adatát. Most ez segít a visszaemlékezésben.

Egyetlen napon tíz alkalommal repültem egy-egy hajó és a part között embert szállítva. Lónya, Újkenéz, Eperjeske, Aranyosapáti, Gergelyiugornya szerepelnek leszállási helyekként. Itt tettem partra az utasaimat.

Napnyugta előtt ember nélkül maradtak a jégbe zárt hajók, mindenki épségben hazamehetett. Én is! Régen éreztem ennyire hasznosnak a kedvenc helikopteremet.
Pár nap múlva visszaadtuk a műtrágyaszóró helikoptert a tokaji brigádnak. Helyette a HA-MPW jelű helikopterrel folytattuk a munkát.
Február elseje még mindig a jégzajlás mellett talált minket szépemlékű néhai Molnár Mihály és ma is aktív Kántor Péter helikopter főszerelő munkatársaimmal. Ettől kezdve kitelepültünk Tiszatelekre, és a hatüléses kabinnal felszerelt HA-MPX jelű helikopterrel segítettük a FETIVIZIG árvízvédelmi munkálatait. Kitartó volt a Tisza jege.

A torlasz 19 kilométeres tömbje több mezőre szakadt a Tokajig terjedő szakaszon. Úgy megfeneklett a vízhozam szegény mederben, hogy a robbantások sem tudták egy ideig kimozdítani.

A védekezés január 25-étől március 15-éig tartott a Felső-Tiszán, március 15-én úszott le az utolsó torlasz. Ez idő alatt 18 repülési napon voltunk a Tisza és megyénkben lévő mellékfolyói felett. 172 felszállásra került sor, 58 óra 48 percet töltöttem ekkor levegőben.

A sikerrel végződött akciót követően főnökeim feladatul adták, képezzek ki arra alkalmas pilóta társakat hasonló mentési feladatok végrehajtására. Ekkor gyakoroltuk be Sasvári Ottóval is ezeket a manővereket.

Mire a jég levonult, előkerült a budaörsi raktár mélyéről a személymentéshez használatos kabin és csörlő berendezés is. Használatát szerencsére már csak imitált környezetben kellett gyakorolnunk.

– Pokoraczki András, légiközlekedési igazságügyi szakértő, egykori berepülő pilóta –








hirdetés