5 esztendős korában elvesztette az egyik lábát

A napot mindig a Kelet-Magyarország olvasásával kezdi Szombati Gézáné
A napot mindig a Kelet-Magyarország olvasásával kezdi Szombati Gézáné - © Fotó: a szerző
Nyíregyháza – A gyermekkori trauma után hatalmas akarat kellett…

Hamar meg kellett tanulnia az ,,akarat, erő, kitartás” szavaknak a valódi jelentését a gyermekkorában Újfehértón élő Tőkés Erzsébetnek, ugyanis egy közlekedési balesetben az akkor még csak öt esztendős kislány elvesztette a bal lábát.

Kölcsön a nagyszülőktől

Az orvosok többször is műtötték, de már nem tudták megmenteni teljesen a végtagját, jóval rövidebb lett a bal lába.

– Kaptam egy szép tréningruhát, azt szerettem volna megmutatni az utca másik oldalán lakó gyermekeknek. Nem vettem észre a kanyarban érkező kamiont és kiléptem elé – elevenítette fel az 1955-ös fájó emléket Szombatiné Tőkés Erzsébet.

– Egy évig a nyíregyházi kórházban kezeltek. Borzasztó volt a kórházi lét. Az elviselésében az segített, hogy anyukám akkor már terhes volt a harmadik testvéremmel, s befektették a kórházba. Nyíregyházáról felkerültem Budapestre a Mexikói úton lévő intézetbe, ahol műlábat kaptam hét évesen. Ott tanítottak meg járni, mert addig csak ülve és csúszkálva tudtam közlekedni.

– Jól emlékszem, hogy édesapám akkoriban a nyíregyházi dohánygyárban dolgozott, a keresete havonta 250 forint volt, a műláb azonban 280 forintba került. Végül a nagymamáméktól is kellett pénzt kérni, hogy megkaphassam az első műlábam. Egyébként Budapesten végeztem el az általános iskola első és második osztályát is. Nagyon nehéz volt elválni a családtól, de szerencsére az intézetben hamar elfogadtak.

Újfehértón a lakásuktól messze volt az iskola, a szülők nem tudták vállalni gyermekük mindennapos szállítását, így aztán a kis Erzsike Cégénydányádra került intézetbe, ahol egy évig élt. A szüleihez tíz évesen került vissza, a család ugyanis akkor Nagyszálláson épített egy házat, s onnan már közel volt az iskola. Hogy ne maradjon le a kortársaitól, az 5. és a 6.osztály tananyagából egyszerre vizsgázott le.

Az újabb probléma az általános iskola elvégzése után jelentkezett, mert a másképpen élő fiatal szívesen ment volna gimnáziumba, azonban a fárasztó lépcsőzések miatt nem ajánlották neki egyik középiskolát sem. Édesapja akkoriban a háziipari szövetkezetben dolgozott, s ő javasolta, hogy varrjon és kézimunkázzon a szövetkezet számára.

Két év múlva a nyíregyházi nyomda mozgássérült munkatársakat keresett, hívták őt is, így lett az akkor még a Dózsa György utcán működő nyomdában könyvkötő, az iskolát pedig levelező úton végezte el a 107. Sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetben. A nyomda elköltözése után könyvkötőként és minőségi ellenőrként dolgozott az Árok utcai épületben, ahol lapunk, a Kelet-Magyarország készítésének folyamatában is részt vett napról napra.

Egészséges ikerpár

Újabb fordulópont volt az életében, amikor 1987-ben a mozgássérültek számára rendezett sportnapon, a Szabolcs Kupán megismerkedett leendő férjével, Szombati Gézával, aki a vásárosnaményi fémipari ktsz-ben dolgozott, mozgását pedig a gyermekkori bénulás nehezítette.

– Egy év múlva összeházasodtunk. Több rokon is aggódott, hogy mi lesz velünk, hogy meri két mozgássérült összekötni az életét; csupán akkor nyugodtak meg, amikor megtudták, hogy terhes vagyok, 1989 júliusában pedig meg is születtek az ikrek, Erzsébet és Géza. Éppen a napokban lettek 29 évesek – folytatta nem mindennapi életének történetét Erzsébet asszony.

Vajon hogyan lehetett úgy felnevelni két egészséges gyermeket, hogy a szüleik mozgáskorlátozottak?

– A szüleimtől és anyósoméktól, valamint a sógornőmtől nagyon sok segítséget kaptam. A gyermekek megszületése után egy jó évig Gergelyiugornyán anyósomnál éltünk, így nem voltam egyedül. Csereakció révén a városi tanácsnak köszönhetően a jósavárosi kis lakásomat sikerült három szobás földszinti lakásra cserélni, az ikrek egy éves koruktól már ebben az új lakásban éltek. Szófogadó, jó tanuló gyermekek voltak. Megértették, hogy nem tudunk velük menni futni, labdázni, de szerencsére volt egy kis udvarunk, a játszótér pedig közvetlenül a lakásunk mellett volt. Bármikor hazaértünk, álltak türelmesen a kocsi mellett, s addig nem mentek el, amíg nem engedtük el őket.

Társ nékül, de nem egyedül

Három éve hűséges társa nélkül maradt Szombati Gézáné, de mégsem magányos, mert a leánya és a veje vele élnek, míg a fia Baján dolgozik tűzoltóként.

– Sokat olvasok, a napot mindig a Kelet-Magyarországgal kezdem. Annyira a szívemhez nőtt, hogy hűséges maradtam a laphoz. Szeretek kötni is, a családban már mindenkinek kötöttem pulóvert. Rendszeresen főzök, hogy mire a fiatalok este hazajönnek, vacsorával fogadhassam őket. Így utólag úgy gondolom, hogy a megannyi nehézség ellenére álomszerűen alakult az életem. Igaz, nem tagadom, hatalmas akarat, erő, kitartás is kellett mindehhez…

– M. Magyar László –








hirdetés