A békétlenség igazi gyökerei
Nyéki Zsolt 
Bosanat, bosanat, de én nem lenni ott! – szabadkozott tört magyarsággal Philippe azonnal, ahogy kimondtuk a szót: Trianon. A városunkban dolgozó francia mérnök hamar beilleszkedett a helyi közösségbe, tempósan tanulta nyelvünket, a kosárlabda révén egy nagy csapat tagjává is vált, és a szezonzáró sörözésnél hamiskás élű felvetésünkre azonnal tudta, mi fáj nekünk, magyaroknak. Ám nem ő volt az egyetlen francia, aki nem értett egyet a majd’ száz évvel ezelőtti nagypolitika taktikájával. Émile Guillaume szobrász műve (Viscount Pothermere felajánlásaként) Debrecenben áll. Egy fájdalomtól eltorzult arcú, lemeztelenített és megcsonkított női alak, a talpazatra írt szöveg szerint „ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi.”
Vannak tézisek: sírni csak a győztesnek szabad – és azt is tudjuk: mindig a győztesnek van igaza. Magyarország vesztesként került ki az I. világháborúból, s a világtörténelemben példa nélküli módon fosztották meg területe kétharmadától. Több mint 3 millió magyar került idegen, korábban nem létező állam fennhatósága alá, tehát hamis képet fest a veszteségeinkről, aki a jelenlegi lélekszámra és arányokra hivatkozik. Sokáig élt a remény, hiszen a Népszövetség azt lebegtette: etnikai feszültségek és nemzetiségi igény esetén idővel nem elképzelhetetlen népszavazással eldönteni vitatott területek hovatartozását. Az utódállamok ebből táplálkozó félelme a mai napig nem múlt el, láthattuk ezt a Felvidék közigazgatási átrendezésénél, s hasonló kihívás előtt áll Erdély is.
Sajátos korkép, hogy még határinkon belül is vannak, akik megkérdőjelezik a trianoni megemlékezés szükségességét, fejüket csóválják, ha meglátják valahol a történelmi Magyarország térképét, mert békétlenséget, sőt: agressziót látnak mögötte. Több évtized beidegződése ez: 1945 után olyan hatalom és ideológia ült az országon, amely tiltotta a gyászt, mesterkélt testvériességet vizionált, miközben a szomszédoknál nem sokat törődtek, s törődnek ezzel, miként a magyarok érzékenységével sem.
Az emlékezés nem agresszió, hanem jog és kötelesség, a megbékélésnek pedig ára van: egyenrangú állampolgárság, anyanyelv használata, intézmények visszaadása és elismerése óvodától az egyetemig, uniós normák szerinti önrendelkezés. A XXI. század Európájában aki ezekben támadást lát, magában keresse a békétlenség okát, gyökereit.
