A diktatúra pontos, szikár látlelete Nyíregyházán

Akt.:
A Kalucsni azért mellbevágó élmény, mert bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet
A Kalucsni azért mellbevágó élmény, mert bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet - © Fotó: Sipeki Péter
Nyíregyháza – A Kalucsni az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb színházi munkája.


Házkutatástól házkutatásig, délutántól délutánig – egyetlen nap csupán. Huszonnégy óra, ami alatt a gyerekek iskolába, a szülők munkába mennek, a családok vacsora közben megbeszélik, hová kirándulnak a hétvégén. Gondtalan fiúk és lányok ülnek be egy kávéra, megtelnek a mozik, az állólámpa fényénél egyre fogynak a keresztrejtvény üres kockái, bulizó fiataloktól hangosak az utcák. De vannak olyan huszonnégy órák, amelyek után nincsenek szavak. Amikor megszűnik minden, ami miatt érdemes élni. Amikor már az sem számít, hogy diktatúra van-e.

A zsigereiben él

Dragomán György egy tavalyi nyíregyházi beszélgetésen azt mondta, nem tudja, milyen lenne egy diktatúra nélküli világ: beleégett, a zsigereiben él. Marosvásárhely volt az első város, ahol 1989-ben vér folyt, az erőszak előszelét pedig már gyerekként érezte az utcákon, a tereken, az iskolában. Az író a családjával 1988-ban, egy évvel a forradalom előtt hagyta el Romániát.

Ezt tervezik a Kalucsni című Dragomán-darab főszereplői is valahol Erdélyben, a rendszerváltás előtt: Gyuri, az apa, Márti, a felesége, a lányuk, Annamari és a nagymama. A nyitójelenetben az apa és lánya úgy fogócskáznak, mintha minden rendben lenne – pedig semmi sincs rendben. Megjelenik az elhagyott, bosszúra szomjazó szerető, aki apján, a Securitate vezetőjén keresztül próbálja meg pokollá tenni a család életét – és amikor mindent visszacsinálna, már késő. Túl késő.

Ahogy évtizedekkel azelőtt, most is a nagymama próbálja menteni a menthetőt, de a rettegett Veress elvtárs nem változott: ahogy akkor, most is kincset kér a segítségért. A nézőtéren lélegzet-visszafojtva ülünk, ismételgetve a kérdést: ugye, ez nem történhet meg? De igen, minden megtörténhet. Az igazság súlya a szülőkre is rázuhan – elhagyott lelkekként bolyonganak az útvesztőszerű díszletben. És ugyan néhány percre felvillan a menekülés reménye, szinte azonnal el is tűnik: az emberi romlottságnak nincs végpontja, és az, amit elviselhetetlennek hiszünk, csupán egyetlen lépcső a zsarnokság pokláig vezető úton. Hiába tudjuk Goethe Faustja óta, hogy az ördöggel kötött egyezségen csak veszíthetünk, ha ez az utolsó reményünk, megpróbáljuk, mert abban bízunk, hogy nekünk sikerül. De már ez sem számít: ha egy határral arrébb költözünk, azzal a bűneinket és az árulásainkat vajon magunk mögött hagyjuk?

Valódi érzelmek

Szikszai Rémusz nyíregyházi Kalucsni-rendezése (díszlet: Horesnyi Balázs, jelmez: Kiss Julcsi) az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb színházi munkája. Kellett hozzá egy remekmű, kellettek hozzá a színészek, és az a rendezői koncepció, ami az első percek vidám fogócskázása után az utolsó másodpercig (sőt még utána is) fenntartja a feszültséget. A nézőtéren ülők együtt lélegeznek a színészekkel, és ugyan bíznak a másféle folytatásban, azt is tudják, hogy ha valaki velejéig gonosz és megtehet valamit, akkor meg is teszi.

Illyés Ákos és Szabó Márta a sok mindent megélt házaspár szerepében valódi érzelmeket tesz a színpadra: kínzó féltékenységet, féltő szeretetet, tehetetlen dühöt, szavakkal le nem írható fájdalmat. A lányukat játszó Varga Fekete Kingának egyetlen délután alatt kell kamaszlányból felnőtté válnia: kergetőzik az apukájával, néhány órával később pedig olyan döntést kell hoznia, aminek súlya alatt a legszilárdabb vállak is összeroppannának. Az emlékein nosztalgiázó nagymamát Pregitzer Fruzsina alakítja – amikor rádöbben, hogy mit tett, összeomlik, minden értelmét veszti. A Securitate-vezér szerepében Kaszás Gergő remekel: elhisszük, hogy annyira gonosz és embertelen, hogy a saját lányát is képes lenne munkatáborba küldeni, csak mert az földhöz vágta a főtitkár mellszobrát… Minden mozdulatából süt a parancsot önként, kéjjel teljesítők fölényes cinizmusa – és végtelen magánya. A lányát, Gyuri szeretőjét alakító Horváth Julianna későn ébred rá arra, hogy a bosszúja mihez vezet, és a saját bőrén tapasztalja, hogy ő sem más, mint a rendszer apró kirakókockája. Nagyidai Gergő és Gyuris Tibor a két szekus, akik sátáni kacajjal borogatják a könyvespolcot, élvezettel túrják szét a lakást – talán meggyőződésből veszítik el emberi mivoltukat, talán azért, mert muszáj nekik: nem számít. A költöztetőket és a börtönőröket játszó Tóth Zolka és István István humort csempésznek az előadásba: mindkét szerepben brillíroznak, és hogy szívből jövő nevetést ezen az estén nem hallani, nem az ő hibájuk.

Lehet nemet mondani

A Kalucsni azért mellbevágó élmény, mert bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet. Pontos, szikár látlelet a diktatúráról, a hazugsággal és megfélemlítéssel tönkretett emberi életekről.

Gyuri az első jelenetek valamelyikében azt mondja a lányának: „jegyezd meg, hogy mindig lehet nemet mondani. Mindig és mindenkinek”. Annamari nem fogadta meg a jó tanácsot, de nem azért, mert nem szerette az apját. Éppen ellenkezőleg: az életénél is jobban szerette.

SZA








hirdetés