Tíz éve halt meg José Saramago portugál író

Egy kis portugál faluban, Azinhagában született 1922. november 16-án. Kétéves volt, amikor szülei Lisszabonba költöztek, ahol apja közlekedési rendőr, anyja pedig szolgáló volt.

Saramago géplakatosnak tanult egy szakiskolában, ahol kiváló irodalmi oktatásban részesült.

1939-től egy kórházban géplakatosként dolgozott, de irodalmi érdeklődése egyre erősödött, és a portugál történelem is foglalkoztatta. Az 1950-es évek közepétől kiadói kéziratokat lektorált, ekkor kezdett maga is írogatni, eleinte verseket, cikkeket, krónikákat, majd regényeket.

1969-ben belépett a portugál kommunista pártba, amelynek haláláig tagja maradt. Több társadalmi funkciót is vállalt, dolgozott minisztériumban, majd lapigazgató lett a Diário de Notíciás című napilapnál, ahonnan 1975-ben elbocsátották. Ezután fordításból élt, majd főállású író lett, és sorra jelentette meg műveit. 1970-ben elvált első feleségétől, majd 1988-ban feleségül vette a nála 28 évvel fiatalabb Pilar del Riót, egy spanyol újságírónőt, aki később spanyolra fordította a műveit. Az író 87 éves korában, 2010. június 18-án hunyt el leukémiában Lanzarote szigetén, Lisszabonban temették el.

Saramago első írói megnyilatkozása az 1947-ben megjelent A bűn földje című regénye volt, amely egy özvegyasszony szerelmi próbálkozásainak történetét beszéli el.

Ezután több mint két évtizedes írói hallgatás következett, amit Saramago lakonikusan így magyarázott: „Egyszerűen úgy gondoltam, hogy nincsen miről írnom”. Az önkéntes szilenciumot két verseskötettel (Lehetséges versek, Valószínűleg boldogság) és az újságokban közölt krónikáival törte meg, ám igazi hangját a regényeiben találta meg.

Az 1977-ben megjelent Festészeti és szépírási kézikönyv című műve kísérleti regénynek tekinthető, életrajzi vonatkozások is megjelennek benne, ami későbbi munkáira egyáltalán nem jellemző.

Az 1980-ban írt Fölemelkedve a Földről című művéért megkapta Lisszabon Város Díját, ezzel a regénnyel kezdődött úgynevezett történelmi regényciklusa. Nem a műfaj hagyományos nyomdokain haladt, egy-egy történelmi időszakot és alakjait csak háttérként használja ahhoz, hogy a jelenkor olvasóihoz szóljon.

A hírnév 1982-ben vette szárnyára.

A kolostor regénye című művével nemzetközileg is ismertté vált, ebben a művében a 18. század elejének nagy építkezését, a mafrai kolostor felépítésének eseményeit eleveníti fel. Történelmi meséjének különlegesen szép nyelvezete sokaknak szerzett örömet, Federico Fellini olasz filmrendező, a burjánzó, színdús képek nagy kedvelője azt mondta: a könyv a legérdekesebb regény, amelyet valaha olvasott. 1984-ben a Ricardo Reis halálának éve című regényéért Saramago megkapta a portugál PEN Club díját. Történelmi regényciklusa az 1989-es Lisszabon ostromának históriájával zárult: a könyv a portugál nemzeti öntudat ébredése időszakának is tekinthető 1147-es esztendőt idézi fel, amikor a portugálok visszafoglalták Lisszabont a móroktól. Az 1991-es Jézus Krisztus evangéliuma című regényében a blaszfémiával határos módon újrafogalmazta Jézus történetét, ami óriási vihart kavart, a parlament tiltakozása miatt Saramago nem kaphatta meg az Európai Irodalmi Díjat. Saramago és felesége ekkor elhagyták Portugáliát, és a Kanári-szigeteken, Lanzarotén telepedtek le.

Saramago művei gyakorta a misztikum és az utópia határán mozognak, stílusa esszéista, többnyire elmélkedik, boncolgat, magyaráz.

A Kőtutaj című regényéből George Sluizer rendezésében 2002-ben film is készült. Az 1995-ben megjelent Vakság című regényében az elvakult önzésbe belefeledkezett emberiségre váró sorsot írta meg allegorikusan, e művéből Fernando Meirelles rendezett filmet 2008-ban. A Vakság folytatása a 2004-es Megvilágosodás című műve, amely borzongató vízió és látlelet arról, hogy mivé fajulhat a modern demokrácia. A Minden egyes név című regényében a nevek, a lét és a halál kérdéseit boncolgatja, míg az Embermás című munkája a klónozott emberek világába vezeti az olvasót. A halála előtt megjelent Káin című regényében, ebben a provokatív Biblia-értelmezésben is tetten érhető a könyveire annyira jellemző tiszteletlen, mindent megkérdőjelező és profanizáló hangnem, amely egyben bővelkedik szórakoztató, abszurd elemekben.

Saramago 1995-ben megkapta a portugál nyelvterület legrangosabb irodalmi elismerésének tartott Camoes-díjat, majd 1998-ban az irodalmi Nobel-díjat is, az indoklás szerint, mert „képzeletből, együttérzésből táplálkozó és iróniával átszőtt példázatai újra meg újra kézzelfoghatóvá tesznek számunkra egy illuzórikus, tovatűnő valóságot”.

Műveit számos nyelvre, köztük magyarra is lefordították.

Özvegye halála után két évvel, 2012-ben jelentette meg Tetőablak című regényét, amelyet a szerző még az ötvenes években vetett papírra, de miután akkor nem sikerült kiadatnia, életében már később sem volt hajlandó közzétenni. Ugyanebben az évben avatták fel Lisszabonban a 2007-ben létrehozott Saramago Alapítvány központját, amelynek állandó kiállításán az író könyveit, kéziratait, audio- és videofelvételeket, fotókat, publikációkat és egyéb dokumentumokat láthatnak az érdeklődők. 2014-ben Alabardas (Alabárdok) címmel, az író jegyzeteivel együtt jelent meg utolsó regénye, amelyből ugyan csak néhány fejezetet írt meg, ám a mű cselekménye és szerkezete így is világos. A fegyveriparról és az illegális fegyverkereskedelemről szóló regénytöredék, amelyet Günter Grass illusztrációi díszítenek, Európában és Latin-Amerikában egy időben látott napvilágot portugál, olasz, spanyol és katalán nyelven.