A festészet teszi szabaddá

Sokan rendelnek tőle portrékat: mostanában a politikusok arcképei a népszerűek
Sokan rendelnek tőle portrékat: mostanában a politikusok arcképei a népszerűek - © Fotó: Dodó Ferenc
Nyíregyháza – Volt biciklis futár, ipari alpinista és eladó, de gyerekkora óta tudja, hogy az ő útja a festészet.


A VIDOR Fesztivál alatt sokan tértek be a Korona Hotelba, hogy megnézzék Tripsánszki Dávid festményeit. A falakon hatalmas képek, rajtuk politikusok – Merkel, Putyin, Trump –, színészek – Bud Spencer, Terence Hill –, sportolók – Muhammad Ali, Hosszú Katinka –, énekesek – Freddy Mercury, Michael Jackson – és tudósok – Stephen Hawking, Einstein.

Festmények, de mintha fotók lennének. A portrékon rengeteg információ – hol egy kicsit nehezebben, hol egy kicsit könnyebben észrevehető szimbólumok, számok, jelek. Az érdeklődők nagy része régi barátként, ismerősként üdvözölte a fiatalembert, és ez persze nem véletlen, hiszen „Tripo” 18 éves koráig Nyíregyházán élt, ám azóta csak ritkán látogat el szülővárosába.

Egyenes vonalak, szép betűk

– Nagyon jó érzés újra itthon lenni! Csak most döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott ez a város – mondta lapunknak és arról az útról is mesélt, amíg a gördeszkapálya aszfaltjától eljutott a festészetig.

– Mindig is rajzolgattam, általános iskolában még egy rajzversenyt is megnyertem, egy Sió üdítő volt a jutalmam. Az akkori 6-os iskolába jártam, majd átkerültem a Kodályba, ahol énekeltem a Cantemus kórusban. A Művészeti Szakközépiskolába felvételiztem, grafikus szerettem volna lenni, de csak az ötvös tagozatra vettek fel, ahhoz pedig nem volt kedvem. ÉVISZ-es lettem, ahol megtanultam egyenes vonalat húzni és szép betűket írni, aminek később nagy hasznát vettem.

– Elvégeztem egy kétéves sulit, ahol az oktatóink között kiváló művészek voltak, majd elmentem dolgozni. Egy ruhaboltban pólósdobozokra rajzoltam, a főnököm pedig kirúgott, mondván: nekem ez az utam. Örökké hálás leszek neki – azóta már közös pólókollekciónk is van –, annak pedig különösen örülök, hogy nem jártam olyan képzőhelyre, ahol lenyesegették volna a szárnyaimat, így ki tudtam alakítani a saját stílusomat, és senki mondta azt: ez így nem lesz jó – mondta Tripo, aki szerint ahhoz, hogy olyan festmények szülessenek, amelyek őt tükrözik, lelkileg kell rendben lennie.

Magányos szakma

– Nem akarom elnyomni azokat az élményeket, amelyek szembejönnek az utcán, de nekem szükségem van az elvonulásra: felmenni a hegyekbe, nem belefulladni az interneten szembejövő információhalmazba, figyelni a csendet, meditálni. Igyekszem tudatosan kezelni a káoszt, és a képeimen a saját lelkemet megmutatni. A festészet magányos szakma, megpróbálom ezt magamban kreativitássá alakítani. A festés felszabadít a fogyasztói társadalom rabigája alól, engem az tesz szabaddá.

– Hogy mi a titok? Bízni kell a véletlenekben, nem szabad elveszíteni a hitünket, és ami fontos: merni kell kérni! Soha nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi szeretnék lenni, azon sokkal inkább, hogyan tudom megvalósítani. És egyszer csak elkezdett működni minden, elkezdtek érdeklődni a képeim iránt, egyre több megrendelésem lett, én pedig törekszem arra, hogy a képeimnek mélyebb mondanivalójuk is legyen. Sokan rendelnek portrét – érdekes módon mostanában politikusok arcképeit, amelyeken gyakran alkalmazom a pozitív-negatív ábrázolást, amikor az arc mindkét fele mást mutat. Merthogy a látásmódunk sem egyforma: ha ülünk egy asztalnál, amin van egy szám, amit én hatosnak látok, aki szemben ül velem, kilencesnek. Mindannyian máshogy látjuk a világot, én a saját nézőpontomat festem meg. Imádom a véletlenek szerepét a festészetben, és ezért nem szeretem, ha egy-egy képemet nézve elmondják: ezt vagy azt a vonalat máshová kellett volna tenni. A vonalak azért vannak ott, mert amikor a kép készült, oda akartam húzni – szerintem ez ilyen egyszerű.

SZA








hirdetés