A filmrendező, aki a sebesüléseire volt a legbüszkébb egész életében

Kósa Ferenc
Kósa Ferenc - © Archív fotó: MTI
Nyíregyháza – A nyíregyházi gyökereit soha nem feledő filmrendezőre, Kósa Ferencre emlékezünk. Interjú Kósa Ferenccel (az interjú a rendező 75. születésnapján készült)

Kósa Ferenc filmrendező 2013-ban adott nagyinterjút a Kelet-Magyarországnak, mely teljes terjedelemben a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2013/2 számában jelent meg. Az interjúból adunk közre egy részletet.

Ilyenkor, amikor néha hazajön, gondol-e arra, hogy milyen hosszú, szép és nehéz útra indult el innen?

Ez a helyes kifejezés: a mai napig Nyíregyházára jövök haza, hiába élek már ötven éve Budapesten. Itt születtem, itt jártam középiskolába, itt nyugszanak elhunyt szeretteim, hozzátartozóim, és sok barátom él itt. Ha találkozunk, nem a magunk dolgairól váltunk szót, hanem az ország helyzetéről, sorsáról. Mi még az a nemzedék vagyunk, amely számára fontosabb az ország sorsa, mint a saját életünk.

Hogyan lett egy szabolcsi tanyán nevelkedő ifjúból világhírű filmrendező?

Nagyon vonzódtam az irodalomhoz, mellette írogattam novellákat, esszéket, de fotóztam és zenét is tanultam. Középiskolásként megnyertem egy országos irodalmi tanulmányi versenyt, s ezzel felvételi vizsga nélkül bekerülhettem egy szakirányú egyetemre vagy főiskolára. Azaz csak bekerülhettem volna, mert a háztömb-bizalmi nem tartott alkalmasnak a továbbtanulásra, s akkoriban ennyi elég volt ahhoz, hogy egy tanulni vágyó fiatalt ne vegyenek fel az egyetemre. Ám 1958 tavaszán édesanyám épp egy összegyűrt újságpapírral gyújtotta be a tűzhelyet, s ahogy egyre beljebb tolta az égő újságpapírt a gyújtós alá, a marka szegletében az újság sarka kilátszott, azon egy apróhirdetés volt, amelyben az állt, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakon indít egy évfolyamot. Édesanyám letépte ezt az apróhirdetést, elém tette az asztalra, és azt mondta: szerinte ez lenne a nekem való pálya. Én pedig jelentkeztem a főiskolára. Ott aztán mindenféle szakember kérdezgetett és faggatott világirodalomból, művészettörténetből, filozófiából, megnézték a fotóimat, s úgy találták, hogy talán van elegendő készségem.

Megállta a helyét, sőt: már hallgatóként történelmet írt.

Igyekeztem jól tanulni, így lehetőséget kaptam, hogy ne rövidfilmmel, hanem – a hallgatók között elsőként – egy önálló játékfilmmel diplomázzak. Így készült el a Tízezer nap, ám a filmet betiltották, és diplomát sem kaptam néhány évig. Ezt a filmet 1967-ben meghívták a Cannes-i Filmfesztiválra, ahol elnyertem a legjobb rendezésért járó nagydíjat. Ekkor kinyílt a világ előttem.

Több filmjét is betiltották a szocializmus idején – soha nem érezte úgy, hogy feladja?

Azt hiszem, én többet voltam betiltva, mint az egész magyar filmszakma együttvéve. Volt olyan filmem, amit tíz évig még én se nézhettem meg. Csöndes, békés természetű ember vagyok, de akarva-akaratlanul küzdenem kellett. Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal. A filmeknek azokban az időkben, a ’60-as, ’70-es, ’80-as években nagyon nagy volt a mozgósító ereje a magyar társadalomban. Egy-egy filmet, mondjuk a Balczó Andrásról szóló Küldetést hat hétig vetítették, több mint egymillió ember nézte meg, és mindig ugyanazoknál a részeknél tapsoltak Záhonytól Hegyeshalomig.

Sokszor konfrontálódott a szocializmussal, s mégis szocialistaként lépett politikai pályára a rendszerváltás után. Nem volt semmi harag, tüske Önben e politikai ideológiával szemben?

Magyarországon soha nem volt szocializmus. Itt egy diktatúra regnált, ami magát szocializmusnak hívta, de ez hazugság volt. A klasszikus baloldali politikai filozófiai elképzelésnek Magyarországon legelkötelezettebb híve József Attila volt. Összemosni egy Rákosi Mátyás nevű csirkefogót József Attila baloldaliságával szigorúan tilos, mert nem is lehet.

Igen, de Rákosival nem szűnt meg a diktatúra, hiszen épp az előbb mondta: a ’60-as, ’70-es, ’80-as években tiltották be a filmjeit.

Nem volt szocializmus ekkor sem, de nem ez a kérdés. A szocializmus klasszikus felépítményrendszerében a tulajdonviszonyok közösségi, társadalmi tulajdonra alapozottak, s nem állami tulajdonra. Világtörténetileg nézve lehetséges, hogy lesz egy olyan rendszer, ahol társadalmi tulajdonba veszik a termelőerőket, és igazi, érdemi demokratikus népképviselettel eljutnak egy, az eddigieknél sokkal emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalmi berendezkedéshez.

Talán nem sértem meg, ha egy kicsit idealistának érzem. Ma a világ demokratikus államai a magántulajdon tiszteletére építik a demokráciát.

Ez nagyon helyes észrevétel. Nem is mondja senki, hogy a világon ma bármelyik országban is szocializmus lenne. Az emberiség legjobbjai megálmodtak valamilyen jövőképet, ami azonban távol van a valóságtól. Logikus átértékelni azt, hogy létezhet-e egy magasabb politikai formáció, amelyik nem a rivalizálásra és nem a haszon-, s hatalomszerzésre összpontosít.

A technikai fejlődés magával hozta az okostelefonokat, a nyelverodáló gyorsüzeneteket, a kereskedelmi csatornák pedig az értéket profitban mérik, nem a szellemi energiákban. Harcolhat ez ellen a művészet, a kultúra?

Ez a kötelessége, küldetése. Vegyünk megint egy egyszerű példát: a magyar kultúra megvalósította a Kodály-módszert, a Kodály által megálmodott zeneoktatást. A világ élvonalába kerültünk ezzel, nem véletlen, hogy Japánból jönnek ide, Nyíregyházára és tanulják ezt, mert Nyíregyházán még vannak értő tisztelői, követői, de az elmúlt húsz év alatt az ország iskoláinak 90 százalékából kisöpörték az egészet. Ami a magyar nyelv romlását illeti: nem a technikai újdonságok okozhatják, hanem a magyar léleknek és a gondolkodásnak a romlása.

Ha már magyar lélekről beszélünk: Ön szerint szükség van-e nemzeti, látványos történelmi filmekre?

Bizony kellene nemzeti filmművészet, nemzeti irodalom, nemzeti zene – ami magyar és egyszersmind világszínvonalú, mert önmagában a nemzeti jelleg nem elegendő. Minőséget, világszínvonalút kell alkotni, hogy a legjobbak között jegyezzék mint szellemi teljesítményt. A Parlament Kulturális Bizottságában dolgoztam 16 évig, és mindig harcoltunk a költségvetési pénzekért, mert a kultúra képes fejleszteni a szellemi és erkölcsi készségeket. S ez minél magasabb egy társadalomban, annál többre, jobbra képes az élet más területein is. Az a fajta politikai megosztottság, ami Magyarországon kialakult, az teljesen korszerűtlen, idejétmúlt és káros, rossz az országnak.

A demokratikus társadalomfejlődés tanulópénze lenne ez?

Az előző rendszerben a nagyon kemény ellenzékhez tartoztam. Részt vettem az illegális találkozókon, külföldi lapoknak nyilatkoztam szabadon, őszintén és kritikusan az akkori rendszerről. El lehet olvasni mondjuk a lakitelki jegyzőkönyvet, amelyben egyetértettünk abban, hogy vér nélkül kell véghezvinni a rendszerváltást.

Ez egy közös nevező, de vajon áldozat nélkül is fel lehet számolni egy diktatúrát?

Az emberi élet tiszteletben tartásáról van itt szó, mert az egyetlen, megismételhetetlen, és nagyon véges. Ezért szükség volt egy nemzeti együttgondolkodásra, amely a vér nélküli átmenetre történelmi lehetőséget kívánt teremteni. Meg kell nézni a lakitelki jegyzőkönyvet: az egy tökéletes nemzeti program. Benne van a hazaszeretet, az ország érdeke, az igazság, a szabadság, az összes emberi jog. Ebben meg volt az egyetértés, aztán a demokrácia ürügyén ez a nemzeti egyetértés sokfelé ágazott, majd szétesett.

Egy diktatúra elleni küzdelem könnyebben megteremti az egységet, de a szabadság lehetőséget teremt a külön utakra.

Egy pillanat: ’89-ben, a rendszerváltás éveiben Magyarország Közép-Kelet-Európa élvonalához tartozott, sőt, a legelső helyen volt az átalakulást tekintve, a legtöbbet tette ezért. Mindenben elsőként léptünk, s vér nélkül csináltunk meg mindent. Miért nem hívják össze a mostani Lakitelket, akár itt, Nyíregyházán? Fel kell verni egy sátrat egy szép helyen, ide kell hívni száz, felelősséggel gondolkodó embert, s azt mondani: az ország, a nemzet sorsa a tét, erről beszéljünk.

Mondom én, hogy idealista… Ha ma valaki felver egy sátrat, nyomban felvernek egy másikat is, ha nem mindjárt kettőt, s hamar szögesdrótot húznak közéjük.

S kinek jó ez? Itt valami félre csúszott. Azt kellene megnézni: van-e ma Magyarországon száz olyan ember, aki ért a történelemhez, a társdalomhoz, a kultúrához, a gazdasághoz, vannak-e a jövőre vonatkozóan érdemi gondolatai, és ezt hajlandó-e szabadon, becsülettel elmondani az ország javára? Biztos van száz ilyen ember – kell, hogy legyen.

Nyéki Zsolt


Budapest - Életének 82. évében szerdán elhunyt Kósa Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, volt országgyűlési képviselő, az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja - közölte a köztestület az MTI-vel. Kósa Ferenc a filmkészítők azon nemzedékéhez tartozott, amely a hatvanas é...








hirdetés