A harangok üzenete
Nyéki Zsolt 
Csöndes falvaink, vagy épp nyüzsgő városaink némelyike már a déli harangszóról felismerhető. Egyediséget nyernek harangjaik hangjáról: lehet fürgén vékonyabb, s lehet méltóságteljesen öblösebb – Disz-hangú mázsástól Fisz-hangú tonnához közelítő súlyos öntvények, megannyi remekmű, ég és föld között. Történelmünk kongó, bongó, zúgó tanúi minden délben megszólalnak. Van, aki ilyenkor megáll egy pillanatra, majd keresztet vet, és megy tovább az útján. Hiszünk vagy sem, másodlagos, mert ez a harangszó az összefogást, a megmaradás hősies küzdelmét hirdeti, és emlékeztette a minap erre a világot.
A világ emlékezete ugyanis szelektív, hamar feledi azt a dicsőséget, ami nem az övé. Az Európai Unió polgárai közül vajon hányan tudják, hogy valamikor, régen egy magyar főkapitány vezette győzelemre a magyarok és szerbek csapatát Nándorfehérvár, a mai Belgrád váránál? Vajon hány tagállamában említik meg a tankönyvek a sorsdöntő ütközetet, s adóznak tisztelettel a tettnek, amely egy idegen kultúrától és vallástól mentette meg a kontinenst? Miközben a költői kérdésre érkezik legyintés, érdekes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Hunyadi János azt mondja a terjeszkedő oszmán birodalom fejének, II. Mehmednek: ”Kérem, mi semleges álláspontra helyezkedünk ebben az aktuálpolitikai kérdésben. Nem harcolunk, de nálunk biztonságban lesz a szultánok, pasák, agák vagyona, s bárki, bármikor mentelmet kaphat.” Majd így érintetlenséget szerezve elegánsan félreáll, s utat enged Bécs, Róma felé. Mondhatta, tehette volna, hiszen az imabulla kihirdetésén kívül túl sok segítséget nem kapott, sőt, a velenceiek fejenként egy aranyért török katonákat hajóztak a kontinensre – ó, azok a jó velencei kalmárok, a csodált gazdagságukkal és pompájukkal…
Más is szomorú itt: az igyekezet, ahogy az egykori sorstársak megtagadják a közös múltat, küzdelmet. Amikor Nándorfehérvár várában valaki graffitiként „Hyundai” feliratot pingált, senkit sem zavart. Aztán ahogy mellé került az újabb graffiti, a „Hunyadi”, azonnal lemosták. Nem szívesen emlékeznek arra, hogy fővárosuk valamikor a Magyar Királyság végvára volt, és az egyesített seregek magyar főkapitány vezetésével védték meg. Ha mi beszélünk erről, akkor jön a vád, hogy megint túlteng bennünk a magyar virtus, az öntudat. Nem baj. Mi azért időnként emlékeztessük a világot – csak méltóságteljesen, ahogy a harangok is zúgnak.
