A keze eljárt, a szája soha – mindkettőt köszönöm!

Nyíregyháza – Nyugdíjas kollégám felháborodottan mesélte, hogy a 10 éves kölyök (tanulónak nem nevezhetem, mert nem azért jár iskolába, hogy tanuljon) ki akarta zavarni a teremből a tanárt. A pedagógus ugye pofont nem adhat, mert akkor a szülő meg sem áll Strasbourgig, de még az otthon használt nyelvjárásért sem vonhatja felelősségre a gyereket.

Unalmas a régi erkölcsöt felhánytorgatni, de hasznos tanulságot levonni azért nem árt. A nyíregyházi Jókai Mór Általános Iskolába jártam. 1957-ben a század eleji „mázsás” fapadokat modern, csővázas padokra cserélték fel. Az egyik szünetben az osztálytársam, Feri, addig kötekedett velem, míg elfogyott a türelmem. Alaposan meglöktem, beverte a fejét a szék kiálló csővázába. Homlokából kifakadt a vér. Ebben a pillanatban lépett be a tanterembe szeretett osztályfőnökünk, Guszti bácsi. Alacsony termetű, vállas, mosolygó ember volt, mokány magyar.

– Mi történt? – kérdezte. – Csaba fellökött! – válaszolta Feri. Puff! Kaptam egy jókora pofont. Ezzel tanár bácsi kiment a teremből. Guszti bácsi kedvelt engem, én is őt, hiszen neki köszönhettem, hogy a megyei fizika versenyen első lettem. De ami jár, az jár!

A következő szünetben félve odasomfordáltam Guszti bácsihoz, és könyörgő hangon kértem: – Guszti bácsi, nagyon kérem, a szüleimnek ne mondja el, hogy kaptam egy pofont, mert akkor édesapám kegyetlenül elver otthon!

Ő barátságosan vállamra tette a kezét, és megígérte, hogy erről a szörnyű szégyenről nem fog beszélni. A szülői értekezlet után édesanyám büszkén, örömmel mondta, hogy soha semmi baj nincs velem, még rám se kell szólni. E csattanós történetet felnőtt koromban sem meséltem el a szüleimnek.

Nádasy Csaba, nyugdíjas tanár, Nyíregyháza

A SZON LEGFRISSEBB HÍREI A CÍMLAPON: KATTINTSON IDE!