“A közös siker falakat képes ledönteni”

Gergő és Anita A név: Carmen című darabban
Gergő és Anita A név: Carmen című darabban - © Fotó: Novák-Hajtó Éva
Nyíregyháza – A házaspár alapítványa perifériára szorult embereken segítene.

A Móricz Zsigmond Színház színészházaspárja, Nagyidai Gergő és Munkácsi Anita gyakran szerepelnek lapunk hasábjain, a róluk megjelenő írások és fotók azonban nem mindig színházi munkáikkal kapcsolatosak. Állatbarátok, akik nagyon sok kutyusnak segítettek már gazdát találni, Játsszunk színházat elnevezésű csoportjukban Down-szindrómás fiatalokkal töltik a szombat délután egy részét, nemrégiben életre hívott Hátsó Színpad nevű alapítványuk pedig perifériára szorult embereket igyekszik támogatni. Mindketten nagyon elfoglaltak, ám a „hogy fog ez beleférni az életetekbe”? kérdésre azonnal érkezik a válasz. – Kik próbáljanak meg segíteni, ha nem a megyei színház művészei? – feleli Anita, aki hozzáteszi: nem biztos, hogy pontosan tisztában vannak azzal, mire is vállalkoztak.

Hidat képeznének

– Olyan művésztársainkat hívtunk együttgondolkodásra, akikben hozzánk hasonlóan ott a tenni akarás. István István, Kosik Anita, Rák Zoltán, Dézsi Darinka, Horváth Margit, Tanyik Zsófia és Tóth Zolka, illetve a Csodavár vezetője, fejlesztő gyógypedagógusa, Pázmán Viktória azok, akikkel időnként a nappalinkban összejövünk és „alkotunk”. Ez persze nem azt jelenti, hogy a színházunk többi dolgozója nem tartaná szívügyének ezeket a kezdeményezéseket. Aztán persze tudjuk, mindehhez szakemberekre (pszichológus, szociológus) is szükségünk van. Olyan helyeket keresünk, ahol színházzal és játékkal segíthetünk: például a Guszevben, vagy a kórházban, de akár nyáron tábort szervezve, hogy a szülők tudják hová tenni a gyerekeiket. Utóbbiba elhívnánk az idősebb korosztály tagjait is: egyrészt nem lennének egyedül, másrészt mert biztosak vagyunk abban, hogy történeteik fontosak a fiataloknak. Mentorprogramot indítanánk, amelyben olyan tehetséges gyerekeket támogatnánk és követnénk a sorsukat hosszabb ideig, akiknek erre nem lenne esélyük.

– A máriapócsi színjátszó táborokban évről évre megtapasztaljuk a közösség erejét, a játék boldogságát. A közös munka, a közös siker falakat képes ledönteni, még olyan helyeken is, ahol a kommunikáció gyakori eszköze az erőszak. Ha egy közösség jó és alkotó, ahhoz szívesen tartoznak a fiatalok: céljaik lesznek, és nem csak másokról, de a saját magukról alkotott véleményük is megváltozik. Lehetőséget adhatunk – olyat, amilyet addig talán soha nem kaptak meg, vagy ha igen, nem tudtak élni vele, hiszen azt is tanulni kell. Hidat ­szeretnénk képezni azok között, akik tudnak segíteni és azok között, akik erre rászorulnak, de azt is el tudom képzelni, hogy egy-egy hideg napon hajléktalanokat lássunk vendégül egy tányér meleg ételre.

– Persze, adódik a kérdés: miért vállalják fel ezt a nem minden esetben sikerrel kecsegtető feladatot? Anita azt mondja, olyan világban jó élni, amiben mindenki „fontos”, olyanban, ahol természetes, hogy az óvodában vagy az iskolában együtt játszanak és tanulnak ép, fogyatékkal élő vagy éppen roma gyerekek. – Ha az alapítvány segítségével mosolyt tudunk csalni szomorú arcokra és sikerélményhez juttatunk nehéz körülmények között élő gyerekeket, már elértük a célunkat. Nem csinálunk nagyon mást vagy jobbat és okosabbat, mint a többi civil szervezet, viszont velünk is többen vagyunk – mondja.

KM-SZA








hirdetés