A legfogékonyabb korban találkozni a szürkeállománnyal, kivételes lehetőség

Akt.:
Zámborszky Ferenc: Igenis, tudomásul kell venni, hogy mindenkiben van valamilyen érték, és azt a pedagógusnak tisztelnie kell
Zámborszky Ferenc: Igenis, tudomásul kell venni, hogy mindenkiben van valamilyen érték, és azt a pedagógusnak tisztelnie kell - © Fotók: Ádám János
Miskolc – Rátz Tanár Úr Életműdíjat vehetett át Zámborszky Ferenc, a Földes Gimnázium nyugalmazott tanára. Interjú: Zámborszky Ferenc nyugalmazott tanárral, a Rátz Tanár Úr Életműdíj kitüntetettjével.

Eredetileg fizikus szeretett volna lenni, de nem bánta meg, hogy mégis a diákok között töltötte élete nagy részét. Sőt. Úgy fogalmazott: tehetséges diákokkal foglalkozni fantasztikus dolog és óriási szerencse.

Az életműdíj arra is ösztönzi az embert, hogy visszatekintsen pályája elmúlt évtizedeire. Milyennek látja ezt a pályát?

Nehéz összefoglalni ezt a több mint 40 évet. Mint minden pályának, voltak szépségei és nehézségei egyaránt. A diákjaimnak azt szoktam mondani, hogy ha olyan foglalkozást választanak, amit nagyon szeretnek csinálni, amit akár hobbiként is szívesen űznének, akkor biztos, hogy eredményesek, sikeresek, elégedettek és boldogok lesznek. Nem a divatot kell tehát követni. Egy időben mindenki orvos, jogász vagy közgazdász akart lenni. Így történhetett meg, hogy például elmentek az egyetemre egy bizonyos szakra 20-an, de közülük csak ketten lettek sikeresek, a többiek pedig szenvedtek. Ennek nem az az oka, hogy a többiek tehetségtelenek voltak, hanem az, hogy ők nem arra a pályára termettek. Elsősorban a szülők feladata, hogy megtalálják a megfelelő utat a gyermeküknek, de az iskolának is van ebben részfeladata.

Ön megtalálta a fizikatanárságban a saját útját, a boldogságát?

Igen, mindenképpen. Az igazság az, hogy annak idején fizikusnak készültem. Engem a fizika mindig lekötött, nagyon szerettem, középiskolás koromban rendszeresen megoldottam a KöMaL feladatait (Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok), mert érdekelt. Amikor erre a pályára kerültem, még sok mindent nem tudtam. De aztán hamar kiderült számomra, hogy fantasztikus dolog és óriási szerencse a 14-18 éves korosztállyal foglalkozni. Mert ebben az időszakban a legfogékonyabb a gyerek. Zseniális ötletekkel, kérdésekkel, felvetésekkel álltak elő a több mint 40 év alatt. Azt szoktam mondani, hogy a legfogékonyabb korban találkozni a szürkeállománnyal, kivételes lehetőség, ami keveseknek adatik meg. A tanári pályának ez a legszebb része. A gyerekek ekkor nyílnak ki, bár már nem is annyira gyerekek a 18 éves korhoz közeledve, de ekkor kezdenek el gondolkodni, alkotni, ekkor támadnak olyan zseniális ötleteik, meglátásaik, amelyek mellett ott lenni, megtapasztalni óriási dolog, és megfizethetetlen! Az embert frissen tartja, kedvet csinál neki a további munkához, hiszen úgy érzi, ezért érdemes tanárnak lenni.

Zamborszky-Ferenc-10-aj_650

Voltak nehézségek is ezen a pályán?

Sok nehézség volt, de a tanítványok szárnyalása háttérbe szorította ezeket. A nehézségek között nevezetesen arra gondolok, hogy számtalan oktatási reformot kellett megélnem. Mindig voltak „nagyokosok”, akik kitalálták, hogy mit hogyan kell csinálni. A probléma csak az, hogy ezek a „nagyokosok” nem láttak, de legalább is valószínűleg nem dolgoztak diákokkal együtt soha. És akkor ők mondták meg a tutit. No, de hagyjuk ezt! Ezt az egészet csak úgy lehetett elviselni, hogy voltak értelmes diákjaim, akikkel öröm volt együtt dolgozni. Értük megérte a pályán maradni. Pedig a pedagógusoknak se az anyagi, se a társadalmi megbecsülésük nem megfelelő. A diákok azonban nem irigyek, nem tartanak be, nincs bennük szakmai féltékenység, mint ahogy az más munkahelyeken előfordul a kollégák körében. Mi a munkaidőnk 90 százalékát a gyerekekkel töltjük, azokkal az emberekkel, akikkel jó együtt lenni.

A pályáján arra törekedett, hogy a tehetségekkel foglalkozzon, vagy fontos volt az is, hogy minden diákkal megszerettesse a tantárgyát?

Amikor a Földes Ferenc Gimnáziumba kerültem, az első pillanattól kezdve tehetséges diákokkal foglalkoztam. Ez remek feladat volt. Véleményem szerint az egyik legnagyobb hiba, amit a pályán elkövethet egy tanár, ha úgy gondolja, hogy mindenkit mindenre meg lehet tanítani. Pedig nem lehet. Sok gyereknek nincs tehetsége a fizikához, de biztos, hogy van valami máshoz. A történelemhez, az irodalomhoz, a művészetekhez és még sorolhatnám. Azonban minden gyereknél el lehet érni, hogy tanulja meg megbecsülni azokat, akik olyan szakmát végeznek, ami neki végképp nem menne. Tehát nem kell arra törekedni, hogy mindenkiből fizikus legyen. Egy minimumot persze mindenkinél el lehet érni, és el is kell, hiszen a tantárgyból jegyet kell adni, de a fizikát nem kedvelő gyereket nem szabad arra kényszeríteni, hogy olyan feladatokat oldjon meg, amihez nincs adottsága. Mert mi szokott történni? Vagy lemásolja a számára túl nehéz házi feladatot a társáéról, ebben az esetben csalni tanítottuk meg, vagy becsületes akar lenni, és nem csinálja meg a feladatot. Akkor viszont gyomorgörccsel és szorongva megy másnap iskolába. A pedagógusnak nem azt kell elérnie, hogy a gyerekekben feszültséget okozzon, az iskolának pedig nem lehet az a célja, hogy a diákok 20-30 éves korukra gyomorfekéllyel küzdjenek.

Zamborszky-Ferenc-03-aj_650

Humánus gondolatok.

Igenis, tudomásul kell venni, hogy mindenkiben van valamilyen érték, és azt a pedagógusnak tisztelnie kell. Természetesen, ha én a saját területemen segíthetek valamelyik diáknak, azt megteszem. Például, ha valaki imádja a kémiát, aminek fizikai háttere is van, akkor átadom neki az ismereteket, de tudnom kell, hogy az a gyerek nem fog fizikából versenyezni, mert ő a kémiáért él-hal. Annál nagyobb butaság nincs, hogy ha egy gyerek értelmes, jó képességű, akkor minden tárgyból a maximumot akarjuk tőle. Mert olyan ember nincs, aki mindenben kimagaslót tud nyújtani.

Sok szó esett a versenyekről. Ön milyen versenyekre készítette föl tanítványait?

Nyugdíjasként még ma is tartok a Földes Ferenc Gimnáziumban fizika diákolimpiára felkészítő szakkört minden csütörtökön. Ilyen csak öt van az országban, Pécsen, Szegeden, Budapesten, Székesfehérváron és Miskolcon. Erre a szakkörre a legtehetségesebb diákok járnak, és innen kerülnek ki azok, akik aztán részt vesznek a magyar, ötfős csapat tagjaként a fizika diákolimpián. Közel 20 éve készítem fel erre a legrangosabb nemzetközi versenyre a diákokat. Fontosak az országos versenyek is, például az Eötvös-verseny, amelyen elsőéves egyetemisták és középiskolások mérik össze tudásukat. Amikor még tanítottam, az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen is részt vettek a diákjaim. Sok-sok szép eredményünk volt itt is, hál’ Istennek. A 9–10. osztályosok a Mikola Sándor Országos Középiskolai Tehetségkutató Fizikaversenyen bizonyíthatnak, de rendeznek speciális megméretéseket is. A területi és városi versenyeken pedig azok is elindulhatnak, akik érdeklődnek a fizika iránt, de nehéz nekik az országos vagy a nemzetközi megméretés.

Említette, hogy fizikusnak készült. Miért választotta mégis a pedagóguspályát?

Ez érdekes történet. Én akkor jártam egyetemre, amikor Polinszky Károly volt az oktatási miniszter. Debrecenbe felvételiztem, fel is vettek, de előtte le kellett tudni a sorkatonai szolgálatot. Amikor elkezdhettem az egyetemet, a pedagóguspálya kezdett elnőiesedni. Ezért egy átszervezésnek köszönhetően a fizika és matematika szakos hallgatók egy részét átcsoportosították tanári szakokra. Azt mondták, semmi probléma, az alapszigorlatok után vissza lehet majd menni az eredeti szakra. Csakhogy kiderült, a fizikus hallgatóknak sokkal több laborgyakorlatuk volt, mint a tanárjelölteknek. Úgyhogy tulajdonképpen nem lehetett visszamenni. Aztán hoztak egy olyan rendelkezést is, hogy aki tanárként végzett, azt nem alkalmazhatják sehol más munkakörben diplomásként, mivel pedagógushiány volt, főleg a férfiak hiányoztak a pályáról. Pedig akkor én már egyetemistaként dolgoztam az MTA Atommagkutató Intézetében (Atomki), de el kellett mennem tanítani. Így kerültem a Földesbe, és néhány év alatt rá kellett jönnöm, hogy a tehetséges gyerekekkel foglalkozni fantasztikus dolog. Tízévi tanítás után akadémiai ösztöndíjasként visszamehettem az Atomkiba, de hamar kiderült, hogy a tudományos életben egy évtized hatalmas idő. Óriási hátrányba kerültem. Ezért úgy döntöttem, Miskolcon maradok, és ezt a döntésemet soha nem bántam meg. Mert a Földesben zseniális gyerekekkel foglalkozhattam. Olyan tanítványaim voltak például, mint Lévai Péter, aki ma akadémikus, az MTA KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének főigazgatója, Trócsányi Zoltán, aki szintén akadémikus, vagy Oszlányi Gábor, aki Széchenyi-díjas fizikus. Rengeteg tehetséges gyerek volt abban az időben. Élmény volt velük együtt dolgozni, és a mai napig baráti viszonyban vagyok velük. Ők tényleg átváltották bennem a váltót, hogy nem kell elmennem más munkahelyet keresni, mert nagyon jó ez a pálya.

Zamborszky-Ferenc-11-aj_650

Mikor érezte úgy, hogy most már igazi tanár?

A kollégáimnak azt szoktam mondani, hogy amikor az ember kijön az egyetemről, sok mindent tud. De azt, hogy mit és hogyan lehet átadni, tanítás közben milyen kérdések merülhetnek föl, azt csak a diákoktól lehet megtanulni igazán. Oda kell rájuk figyelni, mert annál jobb tanítási-tanulási módszert, amit ők kikényszerítenek a tanárból, szerintem nem létezik.

Hogy telnek a nyugdíjas évek?

Minden csütörtökön bent vagyok az iskolában, mert szakkört tartok. Ezekre készülnöm kell, előtte feladatokat válogatok. Amellett pedig van öt unokám, úgyhogy lehet unokázni. Foglalkozni velük, elvinni őket ide-oda, szóval van mindig elfoglaltságom.

Már látszik, hogy van-e tehetségük a fizikához?

A legnagyobb unokám 9. osztályos, ő már KöMáL-ozik, majd kiderül, meddig jut. A többiek fiatalabbak. A legkisebb unokám 2 és fél éves. Titkon remélem, hogy őket is érdekelni fogja a fizika, de ha nem, az sem baj. Legyenek egészségesek, elevenek, legyenek gyerekek!

Hegyi Erika








hirdetés