A legjobb történeteket a nagybetűs élet írja – Íme, az idei Csattanó pályázat győztesei

Akt.:
Van úgy, hogy a beteg mindent jobban tud...
Van úgy, hogy a beteg mindent jobban tud... - © Illusztráció: pexels
Nyíregyháza – Nem kellenek Hollywood-i forgatókönyv­írók és nagynevű bestseller-szerzők ahhoz, hogy egy-egy történeten jót nevessünk; a legtöbbször maga az élet írja a leghajmeresztőbb, leghumorosabb sztorikat. Az idei Csattanó pályázat győztesei is mind a saját életükből merítettek ihletet, amikor klaviatúrát ragadtak. A nyerteseknek gratulálunk, a nevezőknek pedig köszönjük a részvételt.

A tiszaberceli Eperjesy Ferenc anekdotái is többször mosolyt csaltak az arcunkra – ő az idén a képzeletbeli dobogó harmadik fokára állhatott fel.

Vannak dolgok, amiket nem igazán kellene erőltetni

A humoros-csípős történet írója tanúja volt a lenti jelenetnek, amit most olvasóinkkal is megoszt.

Az 1950–60-as években a növénynemesítés oktatásának gerincét a micsurini elvek képezték hazánkban is a legalacsonyabb szintű tanfolyamoktól az egyetemekig. A Szovjetunióban lehetett az egy jó módszer, Magyarországon viszont szinte teljesen alkalmatlan volt.

Ezüstkalászos gazdatanfolyam ment a faluban. Nyíregyházáról mezőgazdasági szaktanár járt ki oktatni a parasztságot. Amikor a tananyag a növénygenetikához, -nemesítéshez érkezett, a tanár nem tehetett mást, mint sulykolni Micsurin munkásságát. Az óra vége előtt feltette a szokásos kérdést:

– Kinek van kérdése vagy véleménye?

Egy olyan gazda jelentkezett, aki minden fórumon felszólalt – és többnyire bírált. Ezeket mondta:

– Nagy figyelemmel, sőt, csudálattal hallgattam, hogy ez a Micsurin elvtárs milyen növényeket állított elő. Le a kalappal, le a kalappal! Ám nem kell mindig a Szovjetunióba menni a példákért, mert itt van az én kis gazdaságom. Tetszik tudni, hogy a tavalyi nagy aszály miatt milyen kevés kukorica termett. A jószág emiatt egyre kevesebbet kapott, végül már csak néhány cső maradt. Ott búslakodtunk az asszonnyal, ugyanis ez a néhány cső már a tavaszi vetésre sem volt elegendő. A hosszas szomorúság közepette kitaláltuk, hogy oda kellene tenni a lemorzsolt kevés kukoricát a sütőbe. Úgy is tettünk, megpattogtattuk. Képzelje, tanár úr, így már lett egy jó szakajtó kosárnyi! Na, ez már szűkösen, de elég vetőmagnak. Elvetettük, és képzelje el: hatalmas kukoricacsöveket termett, hármat is egy tövön. Elhiszi ezt, tanár úr?

– Hát, ne tessék haragudni, ezt már nem hiszem el!

– Még én vagyok így avval, amit maga mondott ezen az órán.


A pályázat második helyezettje anonimitást kért, sejtelmesen csak a G. J. monogrammal jegyezhetjük a családi összejövetelek alkalmával is gyakran elmesélt történetét.

Sorsdöntő kérdések a tábori zuhanyzóban

A történet még a nyolcvanas évek végén játszódott, amikor a fiam úgy 7–8 éves lehetett. Egy nyíregyházi fiúkollégiumban voltam nevelőtanár, abban az időben minden második évben, a nyári szünetben ment néhány osztály olyan kirándulásra, ahol a gyerekek megismerkedtek hazánk nevezetességeivel. Amikor a fiam elég nagy lett, egy alkalommal ő is jött velem.

Egyik este a kisfiammal lefekvés előtt elindultunk zuhanyozni, amikor egy különös kérdést szegezett nekem:

– Apa, mi az a két golyó a lábam között?

Hirtelen nem tudtam mit mondani neki, azon gondolkodtam a pillanat tört része alatt, hogyan magyarázzam ezt meg, mint férfi a férfinak, amikor ismét megszólalt.

– Levegőszabályozó?

– Honnan veszed ezt? – kérdeztem vissza.

– Tudod, megszorítottam őket, és nem kaptam levegőt.

Ez a kis történet sokszor előjön a családi összejövetelek alkalmával. Mára természetesen tisztában van már a dologgal a „kisfiam”, hogy mi van a lába között, aminek legjobb bizonyítéka a három lányunokánk, amivel megajándékozott minket.


Dr. Szöllősy Tibor neve nem ismeretlen az olvasók számára, a 77 esztendős nyírmadai nyugdíjas orvos immár harmadszor nyerte meg az év végi pályázatunkat.

Az a fránya derékfájás…

A nyertes történet szerzője nyugdíjas ideggyógyász, aki pályafutása alatt számtalan furcsa beteggel találkozott.

– Jó napot, Varga néni! Foglaljon helyet és mondja el, mi a panasza!

– Jaj, drága doktor úr, nem tudok én leülni, mert úgy szaggat a derekam, hogy csillagokat látok! Ha megpróbálnám, úgy lőne a derekamba meg a faromba, hogy nem bírnék egy szót szólni, nemhogy panaszkodni. Merthogy nékem annyi panaszom van, de annyi, hogy számát se tudom…

– Azért csak próbálkozzon… Nézzen csak rám, Varga néni, nekem is fáj a derekam, de azért le tudok ülni és fel is tudok állni.

– A maga derékfájása egész más, doktor úr, mert az orvosoknak másképp fáj, mint nekünk. Kinn álltam az ajtó előtt vagy másfél órát, míg rám került a sor, oszt’ csak sajnálgattam magamat, merthogy annyi éve járok már ide ezzel a nyavalyával.

– Nem is látszik Varga nénin, hogy annyi éve betegeskedik, mert még olyan fiatalosan mozog! Azért csak hatnak és használnak azok a gyógyszerek, amiket szed, meg aztán, ahogy telik-múlik az idő, a tudósok gondolkodnak, igyekeznek, mindig kitalálnak valami új, hatásosabb gyógyszert, gyógymódot.

– Nem segít már rajtam semmi, drága doktor úr, én már beletörődtem: magammal viszem ezt a bajomat a sírba is.

– Nem kell így elcsüggednie, Varga néni! Ahogy vizsgálom, tapogatom a gerincét, ellenőrzöm a reflexeit, nem látom, nem találok semmi vészes elváltozást. Felírok egy új orvosságot, napjában háromszor vegyen be belőle étkezés előtt, és pár nap múlva táncolni fog.

– Mi lenne az a gyógyszer?

– Nemrég vezették be a gyógyászatban, csodákat mesélnek hatásáról, B. a neve.

– Jaj, csak azt ne, doktor úr! Két-háromnapi szedés után olyan lesz az ember gyomra, mintha abban folyna az isonzói csata.

– Én magam is szedtem, semmi mellékhatását nem észleltem.

– Az azért van, mert maguk, orvosok nem kezelődnek rendszeresen. Ha fáj valamijük, bekapnak egy-két tablettát, oszt’ mennek tovább. Bezzeg, ha megállás nélkül szednének orvosságokat, megláthatnák magukat!

– Talán igaza van, Varga néni, lehet, hogy érzékeny erre a gyógyszerre. Akkor felírom a P.-t. Naponta étkezés előtt…

– Ne is mondja tovább, drága doktor úr! Elég belőle bevenni reggel evés előtt egy árva szemet, oszt’ olyan kiütések lesznek a bőrömön, hogy arról kódulok. Mint jó embere, ajánlom a doktor úrnak: sose szedje! Lehet, hogy ideig-óráig semmit nem fog érezni, de bármikor magára jöhet a viszketegség.

– Hát, ha ez sem megy, úgy van egy új kenőcsféleség, két-három bedörzsölés a fájós helybe, és volt baj, nincs baj.

– Csak nem az M.-et szándékozik felírni, doktor úr?! Attól óva intem magát is. Az, hogy egy kicsit büdös, még hagyján, de ha bedörzsöli magát, attól olyan forrósága lesz, hogy jégre fog kívánkozni. Dörzsölje be a fájós részét – ha már annyira kínozza a baj – inkább az F. krémmel! Csak akkor ne vegyen magára fehér alsót, mert kékesre festi az anyagot.

– Hagyjuk akkor a tablettákat, kenőcsöket, Varga néni. Felírom az R.-t, másnaponként egy-egy szuri a farizomba, három-négy injekciót követően…

– Azt akarja mondani, ugye, hogy nem fog fájni? Hát, az a fránya derekam nem, de ahova beadják az injekciót, azt a helyet nemhogy simogatni nem fogja az ember, de inkább nyalogatná, drága doktor úr! Nehogy vegyen be abból egyet is! Arról nem is beszélek, mi minden nyavalyát lehet kapni a mai injekciós tűktől, de maga a beadott orvosság sem szívódik fel, napokig azon a szent helyen áll, oszt’ rothasztja a húst.

– Hát, akkor…

– Ne is mondja tovább, doktor úr, mert az sem jó. És ajánlom, sose használja! Próbálta-e már a lapulevelet?

– Őszintén szólva, nem.

– Na látja! Úgy július közepe táján, mikor már a hangyák kezdenek a szárán mászkálni, törjön le öt–hat levelet, áztassa két napon át ecetben, majd darálja össze, nyomkodja ki a levét, keverjen bele egy csipetnyi timsót, és azzal dörzsölje be napjában legalább kétszer a fájós részt. Csinálja ezt úgy tíz napig, utána azt sem fogja tudni, hogy van dereka. Várjon egy kicsit, ez még nem minden! Dörzsölés után mozogni, nem feküdni kell. Igaz, ha nem akar, akkor is fog, mert egy keveset csíp. Én mán évek óta ezt teszem, oszt’ utána olyan vagyok, mintha semmim se fájna. Látja: naponta akár órákat is állok a rendelők ajtói előtt, és bírom. Ne, ne próbáljon most felállni, doktor úr, nehezére esik az magának. Én kitalálok magam is, hisz’ ismerem a járást. Megyek, mert vannak ám nekem gyomorpanaszaim is. Tegye azt, amit mondtam, meglátja, kutya baja lesz! Néhány nap múlva meglátogatom, doktor úr.


A félholt rémség a fürdőszobából

Szerzőnknek nem kellett a szomszédba menni a megrázó élményért.

Néha furcsa dolgokat produkál az élet – még a látássérülteknél is. Egyik este azt álmodtam, hogy bezárnak egy halottas házba, ahol feltámadnak a holtak, és meg akarnak gyilkolászni, mert nem tartozom közéjük. Sikerült felébresztenem magam, de ami ezután következett, az volt az igazán rémisztő! Azt hittem, hogy a feleségem mellettem alszik, ő azonban a fürdőszobában írta a pályamunkáját, hogy ne zavarjon bennünket a gyermekkel. Bekente az arcát valami kenceficével, amitől olyan fehér volt, mintha meszelve lett volna.

Kitámolyogtam a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam, persze szemüveg nélkül, holott anélkül semmit sem látok. Belépek, hát nem elég, hogy álmomban láttam a szörnyű, holt alakokat, ismét ott állt előttem egy: hófehér arc, fekete szemek! Elvesztettem az eszméletem. (Az egészben az volt a csúcs, hogy nem tudott beszélni, mert a kence letöredezett volna.) Kisvártatva kinyitom a szemem, de ugyanaz a látvány fogad, ráadásul a holt rém susog és rázza a vállam! Ismét kóma. Le kellett locsolnia a feleségemnek hideg vízzel, hogy lelket öntsön belém.

Végre felébredtem, és a nejem is meg tudott már szólalni, hogy én vagyok, ne ijedj meg, ez csak peeling.

Megállapodtunk, hogy ha legközelebb így akar szépítkezni, jó előre szól, hogy testileg-lelkileg felkészüljek.

– Tabi Proska János –

– KM –








hirdetés