A multik külföldre űzték, de ott járta meg igazán a poklot a pátrohai hentes

Akt.:
Vevőcsalogató Bedő József hagyományőrző húsboltja
Vevőcsalogató Bedő József hagyományőrző húsboltja
Nyíregyháza, Pátroha – A magyar munkaközvetítők ott csapták be az embert, ahol csak tudták. 24 embert vittek ki Duisburgba. A próbaidő végére az eredeti létszámból már csak kilencen maradtunk. Maradnom kellett, bár másfél hónap alatt 16 kilót fogytam…

A pátrohai Bedő-féle hentesüzletbe lépve a dekoráció is a magyar hagyományok előtt adóz. A mestergerendákon öreg háztartási eszközök, lábosok, köcsögök, a falakon pedig körbe megfestve egy igazi alföldi idill: gémeskút, itatóvályú, pásztorkutya, legelésző gulya. A kapható termékek hamisítatlan otthoni ízeket őriznek.

Bedő József hentesnek szinte mindenkihez van egy jó szava, s ha a forgalom megengedi, egy-egy története is. Teheti, világlátott ember: megszakításokkal tán másfél évtizedet is lehúzott külföldi húsüzemekben, s ezalatt egyaránt megjárt mennyet és poklot.

Bár ötévesen már kedvenc játéka a „disznóöléses” volt, felcseperedvén, a nyíregyházi élelmiszeripari szakiskolában hetekig sírt, mert nem gondolta, hogy ilyen kemény a henteskedés. Aztán megszerette a szakmát, s néhány kisvárdai bérmunkás év után belekóstolt a maszek világba: szülőfalujában kibérelt egy kis húsboltot. Feleségével össze-vissza húszezer forintjuk volt a vállalkozás elindítására. Vettek egy gázpalackot, egy késkészletet, meg egy kétmázsás hízót, amit kimértek, feldolgoztak. Két hónap után már tudtak venni egy használt Wartburgot, fejlesztettek, ám hamarosan beütött a krach. A sorra nyíló multi élelmiszer-­áruházak húsos pultjaikkal is magukhoz csábították a falvak népét. Bedőék meg egyik napról a másikra csődbe jutottak.

„Hun kerék, hun talp”

No, akkor vette nyakába a nagyvilágot Bedő József. Németország, Ausztria, Olaszország, aztán megint Németország… Volt minden, ahogy mondják „hun kerék, hun talp”.

– A kiszolgáltatottság volt a legrosszabb. Nem is a külföldi üzemtulajdonosokkal volt a baj, bár közülük is sokan megérték a pénzüket. A magyar munkaközvetítők viszont ott csapták be az embert, ahol csak tudták. Nekem máig több százezer forintommal tartoznak.

– Az első külföldi próbálkozásomnál történt: a közvetítők 24 embert vittek ki Duisburgba. A próbaidő végére az eredeti létszámból már csak kilencen maradtunk. Nekem nem lehetett meghátrálni, itthon volt a kicsi gyermek (a mai háromból az első), s nem volt tüzelő télire. Maradnom kellett, bár másfél hónap alatt 16 kilót fogytam. Hazalátogatva a kocsmáros nem ismert meg, úgy össze voltam szakadva. A duisburgi húsüzemben a szalag elején voltam előtoló-fejszedő, akinek ötösével kell a következő munkáshoz, a fűrészeshez továbbtolni a tisztított sertéseket, miután levágta a fejüket. Persze egész álló nap. És ha egy kicsit is elfáradva lemaradtál, máris ordítottak rád. Nem bírod sem idegileg, sem fizikailag.

– Ráadásul naponta még plusz másfél órás utazás a szállásig, mert kifizethető bérleményt a társakkal csak ötven kilométerre találtál. Röviden: szívatták a magyarokat. Ez aztán odavezet, hogy elmégy a WC-re, ahol stikában egy stampót meg egy sört gyorsan ledűtesz. Hazajönni? Csak ha már tudsz pénzt is hozni. Persze sokat az keres, aki kiviszi az embert.

Sok nehéz pillanat akadt

– Szóval nem egy álom kinn dolgozni, napi 18–20 órát. De hát „a magyar az hülye, annak csak munkát szabad adni, nem munkahelyet” vélekedett az egyik német főnököm – utalt a nehéz pillanatok egyikére József.

Kilenc hónap Duisburgban, utána haza. Egyhuzamban eddig bírta. Ám eltelt egy kis idő, és megint irány vissza, valahová. Bedő Józsefben pedig még mindig nem hunyt ki teljesen a remény, hogy emberszámba véve is lehet jól keresni…








hirdetés