A naményi hídról vízbe hajított kutya felnőtt, és kiváló nyomozó lett belőle

Egyik se nőtt nagyra, de mindkettőből kemény, hűséges eb lett
Egyik se nőtt nagyra, de mindkettőből kemény, hűséges eb lett
Vásárosnamény, Jánd – Van a jándi gátőrnek egy kutyája, Bogár a neve. Neki is – mint minden kutyának – megvan a saját története. Méghozzá igazán megható története.

Nyolc éve kezdődött. Áradt akkor a Tisza, Tóth József gátőrnek a naményi híd mellett naponta többször is ellenőriznie kellett a mércét.

Egy hajnalon halk vinnyogást hallott a túlpartról, és este megint. Majd másnap reggel is, este is. Harmadnap aztán egy cimborájával átbaktatott a túlsó oldalra a hídon. Akkor már csak halk nyöszörgést hallottak – két kiskutya volt. Az egyik nyakig elsüllyedve az iszapban, a másik törött lábbal a parton. Akkor törhetett el, mikor a hídról a vízbe hajították őket.

Az idegent eltűrik

A kis szukát megmosták a Tiszában, a másiknak meg befáslizták a lábát. A szukának egy ugornyai villanyszerelő lett a gazdája, a törött lábúnak meg a barátom, a gátőr. Egyik se nőtt nagyra, de mindkettőből kemény, hűséges eb lett, akik a legzordabb télben se mennek fedett helyre. Eshet a hó, zúghat a szél, fekszenek a lépcsőn és őrzik a házat. Az idegent eltűrik, de nem szeretik. Velük nem lehet játszadozni – nekik csupán egyetlen ember létezik: a gazda.

Egy gátőr portán előfordul mindenféle jószág, de köztük vitathatatlanul Bogár az úr. Volt, mikor Jóska hetven kecskénél is többet tartott, s aki ismeri a kecskét, az tudja, annál nagyobb gazember aligha létezik a majorság népei között. Olyan, mint a macska; annak is hiába beszél az ember, megy a saját feje után. Csak a kecske még bolon­dabb, s még kárt is csinál.

A gátőr kecskéi se voltak különbek, egyedül Bogártól tartottak. Egyszer azonban mégis megszöktek, ráadásul vitték magukkal a birkákat is. Már egy hete odavoltak, mindenhol keresték őket. De sehol senki. Már Bogár is teljesen megbolondult. Reggel eltűnt, délben visszajött, és ugatott, morgott, kereste az emberek tekintetét, de azok a kecskékkel voltak elfoglalva. Aztán a negyedik napon Bogár is eltűnt. Fent a gátőrháznál teljes volt a pánik. Egy hét múltán aztán azt mondja lent a mércénél egy halász, hogy megvannak a kecskék! Vagy két kilométerre a gátőrháztól egy leomlott part alatt, a Tisza mellé szorulva – Bogár őrzi őket. Tényleg ott voltak. A bamba birkákat a kecskék csábították le a szakadt partra, de fel már nem tudtak jönni. Bogár persze kinyomozta őket, csak hát az emberek nem akartak olvasni a tekintetében.

És Bogárnak nemcsak a szeme jó, de a füle is. Nemrég nagy tanácskozás volt a gátőrház udvarán, arról tanakodott a sok szakember, hogy merre kéne erősíteni a gátat. Gulács környékén volt a legrosszabb a helyzet, elindult hát a delegáció, hogy megnézzék a helyszínt. Kocsival mentek, körbe a kövesúton, Jóska is ment velük persze. Gulács Jándhoz a kanyargókkal együtt vagy tíz kilométer, gyalog – de jól kilépve!– minimum két óra. Egy óra múlva feltűnt a töltésen Bogár, és földig érő nyelvvel leült a gazdája lábához.

Három lépés távolság

Mindenki el volt hűlve. Honnan tudta ez a kutya, hogy pont ide fognak jönni, hogy pont itt találja a gazdát? Jóska persze csak mosolygott, bolond lenne elárulni a titkot. Nekem se árulja el. Pedig ha arra horgászom, mindig találkozom velük. Bogár azonban velem szemben is tartja a három lépés távolságot. Elfogad, mert már régen ismer, s az elé dobott szalonnabőrt is elveszi – de a kezemből soha. Közben pedig néz rám, furcsa, hideg, távolságtartó szemmel. Olykor-olykor igazi vádló tekintetet látok, mintha valamit mondani akarna. És sejtem is, hogy mit – pedig bizony isten nem én dobtam le a hídról. Csak az vigasztal, hogy így néz minden idegenre.

– Balogh Géza –








hirdetés