A paraszti derű hű festője

Csizmadia Zoltán
Csizmadia Zoltán
Nyíregyháza – Csizmadia Zoltánt a festészet mellett a szobrászművészet és a kerámiakészítés is érdekelte. Interjú.

Olaszországban, Bécsben, Párizsban, Londonban is megfordult tanulmány­úton, de szülőföldjét tartotta leginkább festővászonra valónak. Heteket töltött a Hortobágyon, Nagyivánnál a pásztorok között, bebarangolta a hajdúböszörményi tájat, s gyönyörűséggel festette meg a Balaton-felvidék szépségeit. Kiállított Németországban, Dániában, Koppenhágában, de a közönség mindig nagy örömmel fogadja, ha hazatér szülővárosába, Mátészalkára vagy a megyeszékhelyre, Nyíregyházára. A 84 esztendős művésszel, Csizmadia Zoltánnal a Jósa András Múzeumban nyílt kiállításának a megnyitóünnepségén beszélgettünk.

Volt valamilyen gyermekkori inspiráció, ami már fiatalon a festészet felé fordította a figyelmét?

Csizmadia Zoltán: Amit most elmondok, arról még senkinek sem beszéltem. Már az iskolában is rajzolgattam. A családomban nem volt művész, csak egy szobafestő, a nagybátyám. A parasztasszony nagyanyám minden télen s kora tavasszal megszőtte a vásznait, tőle kértem egy-egy darabot, hogy festhessek rájuk. Akkor még nem tudtam, hogy enyvalap is kell a vászonra, s azonnal átszívódott a festék az anyagon. Hamar megismerték a képességeimet Mátészalkán, s olyannyira elismerték, hogy egyszer a Hering-féle cukrászda tulajdonosa rám bízott egy képet, hogy restauráljam. Színhű kék festékkel szépen kijavítgattam a kopásokat, ami olyan jól sikerült, hogy még egy másikat, egy fagylaltozót ábrázoló képet is helyre kellett hoznom temperával. Aztán egyszer – még 16 éves se lehettem – egy szobafestő komoly feladatot bízott rám. A férfi nevére is emlékszem: Halász Ferencnek hívták, s később megtudtam róla, hogy jól megtépázták a történelem viharai, még a Gulágot is megjárta. Egy református templomon dolgozott éppen, felállványozta a helyiséget, s megkért, hogy fessek fel a mennyezetre egy kelyhet, egy kinyitott Bibliát és egy nagy réztálat, rajta az úrvacsora kenyereivel. Soha nem felejtem el: napokon át dolgoztunk, a templomban aludtunk szalmán, s nagyon boldoggá tett, hogy megbízott bennem. Már elkerültem a nyíregyházi Bessenyei György Népfőiskolára, de még akkor is hazahívott, mert egy szakszervezeti teremben nem tudtak megrajzolni egy vörös csillagot. Hálából azt is elvállaltam: a lámpa tartóvasára kötöttem egy madzagot, úgy egy kört rajzoltam, amiben kiszerkesztettem a kért alakzatot. Nem győztek érte hálálkodni.

Hogyan emlékszik a nyíregyházi tanulóévekre?

Csizmadia Zoltán: Nyíregyházán nagyon tehetséges népfőiskolásokkal kerültem egy csapatba. A Bessenyei György Népfőiskolát 1948-ban Rákosi és társai betiltották, de a nyíregyházi vezetőség – köztük Váci Mihály költő – mindent megtett, hogy életben tartsa. Váci testvérét, Andrást is innen vették fel jó néhányunkkal együtt a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Több társamat is felemlegethetném, de egyikükről, Soltész Albertről mindenképpen szólnom kell. Hihetetlenül tehetséges rajzoló volt. Első évesen – a szocreál korszakban – Michelangelo Dávidját kellett rajzolniuk, s Albert olyan gyönyörűen megoldotta a feladatot – pedig akkor még puha ceruzát sem használhattak –, hogy a kép bekerült a Szabad Művészet című folyóiratba, s a mestereink is fűnek-fának mutogatták. Magam is meglepődtem, amikor egy év elteltével mégis otthagyta a főiskolát, hazajött Nyíregyházára s dekorálásból tartotta fenn magát. Pedig nagyon nehéz volt bekerülni, két héten át felvételiztünk – amiből egy hétig portrét kellett készítenünk, egy hétig pedig aktot rajzoltunk –, s akit nem vettek fel, az egyből tudta a sorsát, mert befordították a munkáját a fal felé.

A plein air világa felé milyen festőpéldaképek terelgették?

Csizmadia Zoltán: Rendszeresen látogattuk a hazai múzeumokat – nyugatra ugyanis nem lehetett menni – de a főiskolán is kiváló reprodukciókat mutattak nekünk. Leginkább Camille Corot, Manet, Monet, Cézanne, Vincent van Gogh reprodukcióit, s az impresszionistákat nézegettem, s megpróbáltam hasonló stílusban festeni. Főleg Paul Cézanne képei inspiráltak a legjobban, a magyarok közül pedig Nagy István munkái vonzottak. De nem csak a festészet érdekelt, Medgyessy Ferenc szobrászművész alkotásai is nagy hatással voltak rám.

Hogyan került kapcsolatba a kerámiával?

Csizmadia Zoltán: Az úgy volt, hogy 1965-ben három évre havi háromezer forintos Derkovits-ösztöndíjat kaptam. Ez akkoriban olyan nagy összeg volt, hogy még gépkocsira is tellett belőle. Veszprémbe költöztünk, s a feleségemnek akkor eszébe jutott, hogy miért nem csinálok néhány dísztárgyat kerámiából. Amikor aztán Hódmezővásárhelyre jártam, a művésztelepen be lehetett menni a majolikagyárba, ott találkozhattam olyan iparművésszel is, aki segített az elindulásban. Szükségem is volt rá, mivel semmit sem tudtam a kerámiakészítésről. Sikerült olyan szintre feltornáznom magam, hogy később 25 négyzetméteres kerámiafalat is készítettem. Ez egy ipar, amelyben tökéletesen ismerni kell az anyag viselkedését, s tudni, miként jön ki majd az égetésnél mindaz, amit elképzeltem. Előtte persze sokat kellett gyakorolnom, s nem elhanyagolható szempont, hogy a művésztelepen ingyen szerezhettem tapasztalatokat. Szerencsére ezt követően már sorra jöttek a megbízások. S van még egy érdekesség: ugyanis volt alkalmam műszaki-kerámia elemeket is beépíteni a munkáimba. Ehhez egy londoni utazás, s az ott szerzett élmények adták az inspirációt. Történt ugyanis, hogy egy galériában éppen Picasso-szoborkiállítást rendeztek, s jó néhány különleges állatfigurát tettek közszemlére a művész munkái közül. Amikor közelebb mentem az alkotásokhoz, akkor derült ki, hogy miből is vannak valójában. Egy remek bikafejet például kerékpárülésből és kormányból, egy majomszobrot pedig hulladék autóalkatrészekből rakott össze a művész, gyönyörűen bronzba kiöntve, bepatinázva. Később Hódmezővásárhelyen a szépvölgyi műszaki kerámiagyárban én is fabrikáltam hasonlókat hulladékalkatrészekből, férfit, nőt, virágot, némelyiket meg is mintáztam. A Magyar Művészetben egy méltató cikk is megjelent erről Kovács Gyulától. Szóval így futottam be mint keramikus.

Jelenleg is alkot?

Csizmadia Zoltán: Természetesen, éppen az állványon van egy képem, ami egy pesti körúton, a kockaköveken fekvő, mésszel leöntött halottat ábrázol. Az igazság az, hogy mindig különösen érzékeny voltam a halottakra. Azt a társamat sem tudom soha elfelejteni, aki az ’56-os forradalom idején arra biztatott, hogy rajzoljak buzdító plakátokat. Nem került rá sor, mivel a pesti utcákat járva már reménytelennek tűnt, hogy plakátozni lehessen. Később ezt a fiút szétlőtt koponyával láttam utoljára…

Matyasovszki József


Névjegy

Születési hely és idő: Mátészalka, 1933
Iskolái: Bessenyei György Népfőiskola (Nyíregyháza), Magyar Képzőművészeti Főiskola
Díjak, kitüntetések: Csók István-díj, Derkovits-ösztöndíj, Egry József-díj, Szegedi Nyári Tárlat díja, Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat díja, Káplár Miklós Emlékérem és Díj
Művek közgyűjteményekben: Jósa András Múzeum (Nyíregyháza), Magyar Nemzeti Galéria (Bp.), Móra Ferenc Múzeum (Szeged), Vay Ádám Múzeum (Vaja)


Napokon át szorongtak egymásnak dőlve…

Csizmadia Zoltán a Magyar Képzőművészeti Főiskola Forradalmi Bizottságának a tagja lett 1956-ban. A forradalom során átélt élményeiről, hiteles visszaemlékezéseiről nemrég dokumentumfilm is készült. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, hogyan sikerült a művésznek fegyveres ellenállóként elkerülnie a börtönt.

– Október 24-én ismerkedtem meg a feleségemmel, aki vegyészmérnöknek tanult, s negyedéves volt. A családja a határsávban lakott a Kapuvár melletti Vitnyéden, s onnan próbáltam meg disszidálni. Január végén, február elején lehetett: elfogtak, s bekísértek Csornára az ÁVH fogdájába, ahol már annyi disszidenst zsúfoltak össze, hogy csak ülve fértünk el a teremben. Napokon át így szorongtunk egymásnak dőlve. Bennünket szerencsére nem bántottak, de velünk volt vagy öt embercsempész, akiket időnként agyba-főbe vertek. Azzal vádolták őket, hogy lelőttek egy határőrt. Később egy Pestről érkezett bizottság kiderítette, hogy nem ők lőttek. A határőr géppisztolyának elsütőbillentyűje beleakadt egy ágba, s a sorozat lemetszette a fejét szegénynek. Persze, rá akarták fogni a csempészekre…


„Isteni csoda, hogy ilyesmi eszembe jutott”

…amikor engem kihallgatásra kísértek, egy civil és egy ÁVO-s tiszt fogadott – folytatta disszidálási kísérletének történetét Csizmadia Zoltán.

– Nem volt nálam más, csak egy neccszatyor, benne összeborítva két szelet zsíros kenyér és egy József Attila-kötet. Mást semmit, még pénzt sem találtak nálam. Ha a civilen múlik, engem ott „mancsolni” (megverni) küldenek, de a tiszt szóba elegyedett velem. József Attiláról beszélgettünk, végül kijavította az útlevelemet, s elküldetett Győrbe, hogy tegyenek ki az ottani rendőrségen.

– A rendőrségi fogdában emberségesen bántak velem. Itt tartották fogva a mosonmagyaróvári forradalmi bizottság tagjait is, ők időnként az ajtó alatti résen képes folyóiratokat dugtak be nekem, s beszélgetni is tudtam velük. Később a rendőrök is kifaggattak a Pesten történtekről, aminek a vége az lett, hogy kaptam egy hatalmas pofont, amitől eleredt az orrom vére. Alig tudtam felitatni a zsebkendőmmel. Ezután egy rendőr átvitt a gyűjtőbe. Ott is kihallgatott egy tiszt, s kérdezte, miért akartam nyugatra szökni. Elővettem a véres zsebkendőt, s annyit mondtam: a tüdőbajomat szerettem volna gyógyíttatni. Isteni csoda, hogy ilyesmi egyáltalán eszembe jutott. A rendőr ugyanis megrémült, hogy egy ilyen beteg ember ül előtte, s békén hagyott.

– Végül néhány nap múlva egy másik bizottság elé kerültem. Ott – látva, hogy művész vagyok – felajánlották, hogy ha a titkárnőt lerajzolom, kikísérnek az állomásra és szabadon engednek. Így is lett, s végre szabadon távozhattam. Persze, az elkövetkező években Budapesten rendszeresen meg kellett jelennem a Deák téri rendőrőrsön.









hirdetés