A szeretet a legjobb, megtérülő befektetés

A közel félezer résztvevő áhítattal hallgatta a népszerű szerzetest
A közel félezer résztvevő áhítattal hallgatta a népszerű szerzetest - © Fotó: A szerző
Nyírpazony – Böjte Csaba valósággal elvarázsolta a mintegy félezer főből álló templomi közösséget.

Az elmúlt vasárnap nagyböjti elmélkedésre Nyírpazonyba látogatott Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány megalapítója. A különleges vendéget Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter, Szocska A. Ábel, a Nyíregyházi Egyházmegye apostoli kormányzója, Grunda János görögkatolikus nyírpazonyi parókus, valamint a település polgármestere, Dubay László köszöntötte. A nemzeti fejlesztési miniszter felidézte a Böjte Csabához fűződő emlékeit, élményeit, s a végén arra kérte a megjelenteket, hogy adományaikkal támogassák Déva hős papjának munkáját, gyermekmentő tevékenységét. Felajánlotta, hogy ugyanannyit, amennyit a rendezvény vendégei összeadnak, maga is hozzátesz a saját magánvagyonából.

Hatalmas élmény

A helyi görögkatolikus templomban megtartott nagyböjti rendezvény legfelemelőbb pillanatait természetesen a különleges vendégnek köszönhette a közönség, aki a zsúfolásig megtöltött teremben lévőket elsősorban a szeretet fontosságára figyelmeztette.

– Sokan mondják, hogy az érzelmi analfabéták korában élünk, belülről sivatagosodunk el, ami nem csak a személyes kapcsolatainkban, de abban is megmutatkozik, hogyan viszonyulunk az Istenhez – vezette fel mondandóját, Remete Szent Antal és Assisi Szent Ferenc példáját állítva a hallgatósága elé. A nagyböjti elmélkedésnek mégis talán azok voltak a legfelemelőbb, legemlékezetesebb pillanatai, amikor saját megélt történeteit állítva középpontba, szólt a kitartó, s az emberből soha el nem múló szeretet mindenható erejéről, az egyetlen orvosságról, ami meggyógyítja a lelket.

Csaba testvér lapunknak a rendezvény végén elárulta, hogy a magyarországi programja egyelőre itt véget is ért. Ezen az egyetlen napon négy közösséggel, köztük utolsóként a Nyírpazonyban élőkkel találkozott, s ha a magánbeszélgetéseket is hozzávesszük, mindez nem is volt kevés. Innen a székelyhídi otthont kereste fel, s az éjszakát is ott töltötte. Amikor arról faggattuk, vajon készül-e mostanában új könyvvel, mindjárt rávágta: folyamatosan ír. – Bennünket nem tart el a román állam, s a könyveim hozta bevételből, ahogy apró cseppekből tenger lesz, valahogy elboldogulunk a sok éhes szájjal. Én nem kapálással vagy üzleteléssel próbálom eltartani a gyerekeket, hanem írással – mondta.

Volt mit hazavinnie

– A szép dolgok mindig megérintenek, s a mai világban tényleg nagy dolog, amikor egy félárva gyerek hálával fordul az Isten felé, s a tiszteletére kápolnát épít – folytatta, amikor arra emlékeztettük, hogy gyakran elérzékenyült. – Észre kell vegyük a pozitív pillanatokat, rengeteg szépség vesz bennünket körül, de sajnos valahogy úgy vagyunk „kihegyezve”, hogy a katasztrófákra hamarabb felkapjuk a fejünket. Azt mondom, nem az a fontos, hogy mi mit hiszünk, fontosabb, mit hisz maga Jézus. Ő mert közénk jönni karácsonykor, s nem mondta, hogy „döglött lóra nem verünk patkót”, úgysem lesz ebből a világból semmi. Még a kereszten, nagypénteken is hitt abban, hogy képesek vagyunk jók lenni, annak ellenére, hogy akkor kicsit elkapkodtuk a dolgot. Atyjához bocsánatért esedezett a kivégzőit mentve, mondván, nem tudják, mit cselekszenek. Ennek a jézusi bizalomnak és optimizmusnak kell átjárnia bennünket, s én is inkább Jézusnak, mint a saját szememnek hiszek.

Amint azt másnap megtudhattuk, Csaba testvér Nyírpazonyból sem távozott üres kézzel, mivel a 450 érdeklődőtől kapott 250 ezer forinthoz – amit Seszták Miklós nemzetgazdasági miniszter megduplázott – 100 ezret (plusz egy ajándékcsomagot) a nyírpazonyi önkormányzat is hozzátett. Így Böjte Csaba 600 ezer forinttal gazdagíthatta a rászoruló erdélyi gyerekeket.

Egy tanulságos, helyenként vidám és egyben megható történet a sok közül

Húsz évvel ezelőtt felhívott egy hitoktató, elmondta, hogy egy fiú tanítványának már második osztályosnak kellene lennie, de ő még nem látta az iskolában. Meglátogattam a családot, Zsögödön a falu szélén laktak egy kis bódéban négy fiúgyerekkel, nagyon nagy szegénységben. Ott találtam rá erre a fiúra, a négyből a legnagyobbra. Nekem persze mindjárt azt mondta, hogy járni akar iskolába. A vége az lett, hogy magammal vittem Dévára, de nagyon makacs, makrancos, kemény nyakú legényke volt, amolyan székely moldvai csángó keverék. A nevelőinknek is elfogyott a „cérna” miatta a tanév végére, mindig hozzám jöttek, hogy vigyem haza, ha úgy ragaszkodom hozzá. Egyszer betörte a szomszéd autójának az ablakát, de váltig tagadta. Azt mondta, az a lány volt a hibás, aki félreugrott, amikor a követ hozzá akarta vágni. Aztán elengedtük Magyarországra, s felhívott a fogadó család, mondjam már meg őszintén, hogyan lehet a gyereket leszedni a garázs tetejéről. Valamiért megszidták, duzzogott, felült, s nem tudták lerimánkodni. Már 12. osztályos volt, 20 éves amikor a nevelői rettenetesen besokalltak tőle. Kitaláltuk, hogy béreljen egy lakást, hiszen már nagy, majd leérettségizik valahogy, s lesz, ami lesz. Aztán jött az érettségi bankett, előtte énekeltek a tanáraiknak, s az egészet egy osztálytársuknál fejezték be egy negyedik emeleti lakásban. A csapat fogadást kötött ezzel a fiúval, hogy le mer-e jönni onnan síléceken. Éjjel kettőkor a második emeleten elütöttek egy nénit, de volt annyi betyárbecsület bennük, hogy bevitték a kórházba. Mit mondhattam: „Vegyél egy csokor virágot, menj be a kórházba, látogasd meg, s kérj a nénitől bocsánatot!” Nagy vigyorogva jöttek vissza, hogy nincs a kórházban a néni. Hát akkor hol van? Kiderült, átvitték a pszichiátriára szegényt, mert megpróbálta elmagyarázni az orvosnak, hogy őt éjjel kettőkor a második emeleten elütötték a síelők. Szerencsére nagy baj nem történt.

Ez a lurkó végül kiment külföldre dolgozni. Három-négy év múlva visszajött egy nagy autóval, s kijelentette, hogy nevelő akar lenni. Legyél inkább kertész javasoltam, mert nem mertem elárulni neki, hogy ha én őt most nevelőként alkalmazom, holnap öten beadják a felmondásukat. Végül rávettem, üljön be az autómba, vezessen, 83 házunk van, járjuk végig mindegyiket. Valahol mindig akad egy síző, vagy ilyen-olyan gyerek, amelyiket le kell csitítani. Beszélgettünk, s akkor arra gondoltam, ha az életemet rá mertem bízni, az egyik házammal is ugyanezt tehetném. Végül nevelőt csináltam belőle Gyergyóban. Egyszer aztán meglátogattam Gyergyószentmiklóson, épp amikor nagyon szomorú dolog történt. Egy fiatalember – a házasságkötése előtt egy héttel – balesetet szenvedett és meghalt. Az összetört lelkű fiatal menyasszonyt elhozták hozzám, hogy vigasztaljam meg, de éreztem, bármit mondanék, annak nem sok foganatja lenne. Akkor eszembe jutott, hogy a gyerek olyan, mint az orvosság, használat előtt „fel kell rázni”, vagyis fel kell dobni néhányszor, játszani vele, s a nevetésétől fény tölti meg a szobát. Ezt a leányzót is kivittem a gyerekek közé, s azok a maguk játékos kedvükkel többet intéztek neki, mint én az egész délutáni beszélgetésemmel. Elmondtam annak a bizonyos a fiatalembernek is, hogyan járt ez a lány, s hogy meg kellene vigasztalni. Menjenek fagyizni, sétáljanak, hátha talpra tudna állni. Olyan komolyan vette a kérésemet, hogy tavaly nyáron meg is eskettem őket – jutott a történet végére, illetve még hozzá tett valamit, de ahogy eddig a hallgatósága a nevetéstől viaskodott a könnyeivel, a következőket Csaba testvér már igazi könnyek közepette mesélte.

– A kérésükre még az esküvő előtt kineveztem mindkettőt a Jézus szentséges szívéről elnevezett 100 fős ház vezetésére a Zsil-völgyében. Szépen dolgoztak, s a télen felhívott ez a fiú, menjek, nézzek be hozzájuk ismét. Tartozott az épülethez egy romos kápolna is, s ez a fiatalember nekiállt a gyerekekkel, kitakarították, s most bejelentette, hogy szeretné rendbe rakni, még támogatókat is szerez majd hozzá. Amikor készen lett, ismét elhívott, s megköszönte az istennek, hogy neki iskolája, szép felesége van, és már a gyerek is jön. Hálát adott, hogy kápolnát építhetett, amit az idén áprilisban, a magyarországi választás előtt adunk majd át, annak a szívnek a tiszteletére, aki áldott lett, meghalt, s újból feltámadt, s nem bosszúért lihegett, nem elítélt bennünket, hanem szeretett, s szeret ma is.

MJ








hirdetés