A szívéhez nőttek a saját készítésű babái

Szatmári Istvánné és a kedvencei: az öreg házaspár
Szatmári Istvánné és a kedvencei: az öreg házaspár - © Fotó: Sipeki Péter
Nyíregyháza – Az idős pár egy kanapén ül, fogják egymás kezét. A hölgy nyakában gyöngysor, haja kontyba fogva, a csokornyakkendős úr fehér ingben és kockás mellényben sikkes, elegáns és boldog, akárcsak a szorosan mellette ülő felesége. A készítőjük, Szatmári Istvánné kedvencei a Pál Gyula teremben lévő társaikhoz hasonlóan ugyancsak textilből vannak.

– Az idős házaspárt azért szeretem, mert a belőlük áradó meghittség emlékeztet a szüleimre, és azt sugallja, hogy csak így érdemes megöregedni: egymás kezét fogva. Én és a férjem lassan ötven éve vagyunk házasok, órási boldogság, hogy nekünk ez megadatott – meséli Szatmár Istvánné Aranykoszorús babakészítő, akit gyerekként szülei mindenkitől óvtak, viszont elhalmozták babákkal, amelyeknek az apukája gyönyörű bútorokat készített. Babák között nőtt fel, majd elköszönt tőlük – hogy aztán tizenöt évvel ezelőtt újra szoros kapcsolatba kerüljön velük.

– Vannak olyan babáim, amelyek több mint százévesek, és amikor szerettem volna restauráltatni őket, megismerkedtem egy iparművésszel, akitől ellestem a papírmasé technikát, majd miután számtalan ezzel foglalkozó könyvet elolvastam, elkezdtem a textil iránt érdeklődni. Mindig is kedveltem a századfordulót, a szecessziót, az 1920–30-as évek divatját, így amikor elkezdtem babákat készíteni, e két érdeklődési kör találkozott.

Láncok, táskák, kalapok

Minden baba más és más: vannak komolyak és vidámak, sikkesek és elegánsak, fiatalok és idősebbek, különbözik a ruhájuk és a belőlük áradó hangulat, de a stílusuk egyedi, összetéveszthetetlen. – A legtöbb időt nem a szabással, a varrással vagy az arc megrajzolásával töltöm, hanem a tervezéssel: az a leghosszabb folyamat, amíg megszületik bennem az ötlet. Maga a készítés sem mindig megy azonnal, hiszen meg kell találnom a tökéletes anyagot és a kiegészítőket, ami időigényes feladat: a fülbevalókat, nyakláncokat megveszem, de például a táskát, kalapot vagy napernyőt én készítem. Az arc nagyon fontos, hiszen a formája, a színe nagyon sok mindent meghatároz – meséli Szatmári Istvánné. Amikor elkezdett babákat készíteni, a női szépséget szerette volna megmutatni, ezért az alkotásai között a hölgyek vannak túlsúlyban, de persze fiúk is kikerülnek a keze alól, és mint mondja, az esetükben inkább a karaktereket szeretné kidomborítani.

Nyugalom, harmónia

Ahogy körbejárjuk a kiállítást, minden babáról mesél valami érdekeset. Sokat például pályázatra, versenyre vagy különleges évfordulóra készített, sok alkotása lett díjnyertes. Az egyik legszomorúbb babája Szilágyi Erzsébetet ábrázolja – az Arany János-évfordulóra készült méltóságteljes női alak talpig feketében, ruháján nehéz ékszerekkel ül az asztalnál, és ahogy a híres balladában, itt is levelet ír, és egy másik babacsoport, a tündér és a manók is pályázatra készültek: ott a Szent Iván-éj volt a téma. Gyönyörűek a szalonbabák: egy részük tonettszékben üldögél, mások bálba készülnek, de látunk romantikus babákat is – őket azért szereti a készítőjük, mert ez volt az a korszak, amikor a nők kiszabadultak a fűzőjükből, és megmutathatták nőiességüket. A nyarat idézi a hintában ülő lány: rajta matrózkék, csíkos ruha, a karkötője és a bokalánca apró kagylókból készült, piros körömlakkja olyan vidám, amilyen ő maga. Négy baba kört alkotva áll egy asztalon: ők a négy évszak megtestesítői: a piros, zöld, fehér és barna színek magukért beszélnek.

– Nem kedvelem az őszt és a telet, így próbáltam meg szerethetővé tenni őket – mondja Szatmári Istvánné, aki sokat kap a babáitól – és sokat is ad általuk. – Nem töltöm tétlenül a napjaimat – válaszolja arra a kérdésre, mit jelent számára a babakészítés. – Ez maga a nyugalom és a harmónia, az pedig hatalmas öröm, amikor pozitív visszajelzéseket kapok. Szerencsés vagyok, hiszen a férjem támogat ebben, nap mint nap többször is elmondja, milyen gyönyörűek az alkotásaim. A nagy részük otthon dobozokban pihen, de vannak kedvenceink, amelyeket szeretünk magunk mellett látni. Lányunokáink vannak, akik néniknek nevezik a babákat, és aprólékosan megvizsgálják őket, megnézik például, hogy van-e rajtuk alsószoknya – természetesen igen. Én a babáimmal adni szeretnék az embereknek, és csak nagyon ritkán adom el őket, ugyanis miközben készítem őket, a szívemhez nőnek.

SZA








hirdetés