A törvényszék előtt

Tizennyolc éves még nem voltam, amikor először mentem a bíróságra. Kicsit félve, kicsit megilletődve, szépen felöltözve – ahogy ilyenkor szokás. Hogyan fogadnak, mit kérdeznek, mi lesz a vége?! Csak ez járt az eszemben.
Sipos Béla jegyezte.

Már a hatalmas bejárati ajtó, a hűvös épület is nyomasztóan hatott rám. A lépcsőház tágassága ellenére a fényképeken, televízióban látott szűk cellák jutottak eszembe. A tárgyalótermek előtt ültek, álltak az emberek, voltak, akik idegesen le s föl járkáltak. Lassú, kimért léptekkel indultam a tárgyalóterembe, lekucorodtam a padra. Amint belépett a tanácsvezető bíró, rögtön felpattantam, s mereven néztem előre. Vajon mi történik most?

A vádlott felállt, a bíró ismertette az esetet, a vádló és a védő munkájának, vérmérsékletének megfelelően szólt ellene, illetve mellette. A bíró meghallgatta a vádlottat is, mérlegelt, s meghozta az ítéletét.

A pályaválasztás előtt álló kamasz kíváncsisága vitt a törvényszék elé. Mint sok minden más, érdekelt az ott folyó munka, hogyan dolgoznak a jogászok, milyen is egy megvádolt személy, aki valamilyen mértékű bűnt követett el. (Éppen kapóra jött, hogy édesanyám akkoriban ülnökként vett részt a bíróság munkájában.) Háttérinformációként kitűnőnek bizonyult a bírósági látogatás.

Mert miután feldolgoztam magamban azt a napot, rá kellett jönnöm, a jogászi munkát, az ítélkezést nem nekem találták ki. Ám az az egy, évtizedekkel ezelőtti bírósági tárgyalás egy életre elegendő volt nekem.








hirdetés