A vallás kinyit bennünket egymás felé

Laborczi Dóra
Laborczi Dóra - © Fotó: Dodó Ferenc
Nyíregyháza – Szeretném megmutatni, hogy társadalom és egyház nem két külön halmaz, hanem egymáshoz sok szálon kötődő – időnként feszültségekkel teli, időnként gyümölcsöző, de nem reménytelen – viszony. Pályám legelején szembesültem azzal, hogy a hazai médiapiacon nincs nagy mozgástere a vallási, hitéleti dolgoknak, ezért hamar hiányérzetem támadt… – Interjú Laborczi Dóra újságíróval, evangélikus teológussal.

Keresztény, szókimondó, hiteles, kétgyermekes anyuka, evangélikus lelkészek lánya, és nem utolsósorban nyíregyházi kötődésű Laborczi Dóra újságíró-teológus, az ELTE-BTK doktorandusza. Azon kevesek egyike, akik nem szeretnek beállni a sorba, akik olyan dolgokon törik a fejüket, mint az: hogyan lehetne közelebb hozni egymáshoz a világi és az egyházi újságírást. Laborczi Dóra – bár munkája, tanulmányai és családi élete a fővárosba szólította – amikor csak teheti, szívesen hazalátogat barátaihoz, szüleihez Nyíregyházára. Egy ilyen „vendégeskedő hétvégén” találkoztunk, s beszélgettünk újságírásról, egyházról, az elesettek iránti érzékenységéről, s az idén megjelent Sztehlo–gyerekek voltunk kötetről.

A világi médiában hol a helye az egyházi, vallási témáknak? A kérdés folyamatosan visszatér írói, újságírói munkája során, miért?

A személyes indíttatásom oka, hogy lelkészgyerek vagyok és teológus, a férjem is teológiát végzett, de mindig volt világi munkám, világi barátaim, állami egyetemre jártam és járok. Itthonról a gyermekkoromból nyitott gyülekezeti hátteret hozok magammal, igényes teológiát, felszabadult nyári táborokat, s úgy gondolom, hogy a vallás, Isten közelsége alapvetően nem bezár, hanem kinyit bennünket egymás felé. Szeretném megmutatni, hogy társadalom és egyház nem két külön halmaz, hanem egymáshoz sok szálon kötődő – időnként, mint minden kapcsolat, feszültségekkel teli, máskor gyümölcsöző, de nem reménytelen – viszony. Pályám legelején szembesültem azzal, hogy a hazai médiapiacon nincs nagy mozgásterük a vallási, hitéleti dolgoknak, az egyházak pedig szinte kivétel nélkül politikai keretben vagy valamilyen botrány alanyaként jelennek meg az újságokban, az egyházi média viszont nehezen lát túl a megszokott, biztonságos kereteken, ezért hamar hiányérzetem támadt…

Miért fontos, hogy egyáltalán helyet kapjon a vallás, a vallási szempont a nyilvánosságban?

Az a minta, amelyik száműzi a vallási élményt a nyilvánosságból, ma már kevésbé állja meg a helyét, emiatt nagy szükség lenne a vallási műveltségre, a vallások árnyaltabb bemutatásának a képességére. A hazai és a külföldi politikai vagy migrációs folyamatok miatt egyre gyakrabban találkozunk vallási fogalmakkal, arról nem is beszélve, hogy az olvasók – és a szerzők – egy részének szintén fontos erőforrás lehet a vallás. Klasszikus közszolgálati feladat lenne a világvallások, egyházak életének valós bemutatása, a botránykereséstől és a túlzott idealizálástól mentesen. Fontosnak tartom, hogy mind a szakma, mind az olvasók tisztában legyenek azzal: valójában mit tanítanak, miről szólnak bizonyos vallások, mert ha nem ismerjük ezeket, vagy akár saját vallásunk, felekezetünk tanítását, akkor könnyen kiforgathatják, félremagyarázhatják, politikai célokra, végső esetben akár erőszakra is felhasználhatják. Ezért is van nagy felelőssége az egyházi és világi médiának abban, hogyan beszél a vallásokról, és milyen megszólalókat talál – ha talál egyáltalán – vallási témákban. Ha bankárokat kérdezünk meg pénzügyi témakörökben, gyermekvédelemmel kapcsolatosan szociális szakembereket, egészségügyben orvosokat, akkor jogos elvárás, hogy vallási kérdésekben egyházi embereket, teológusokat kellene. Másrészt viszont a közösségi média eszközeinek köszönhetően a személyes vallási élmény kifejezése ma már sokkal könnyebb lehet, ezért az is érdekes kérdés, hogy egyáltalán mit értünk média alatt, és hogy hol jelenhetnek meg ezek a témák a szerkesztett újságokon kívül.

Az Ön által alapított KötőSzó evangélikus blog az egyházi és világi újságírás közötti űrt tölti be?

A KötőSzó részben amiatt indult, mert azt gondoltam, hogy ha a hiteles keresztény hang nem kap teret, akkor létre kell hozni egy felületet, ahol megszólalhat. Olyat, ami nem feltétlenül a világi média szerint gondolkodik, de ért és beszél annak nyelvén. A KötőSzón szeretünk rákérdezni, körüljárni és megvilágítani olyan társadalmi jelenségeket, amelyek itt vagy ott tabutémának számítanak, mégis sokakat érdekelnek. Ettől lesz sajátos, sokak számára üdítő, másoknak talán kicsit bosszantó mindaz, amit a blogon olvashatnak. Az számomra is folyamatosan felmerülő kérdés, hogyan építhetne hidat ez a felület a társadalom és az egyház, valamint a kereszténység és a rendkívül megosztott magyar közéleti viszonyok között.

Bármilyen lapról, online újságról, blogról is legyen szó. Ön szerint mi dönti el, hogy mi érdekeli az olvasót?

Egyáltalán nem tudjuk előre megjósolni, hogy az olvasó miként szelektál. Amikor az egyetemi óráimon, a játszótéren vagy könyvbemutatókon, egyszóval: bárhol találkozom emberekkel, és kiderül, hogy mivel foglalkozom, záporoznak felém a kérdések: Mi a különbség a katolikusok és az evangélikusok között? Mit gondolok a családon belüli szerepekről, a társadalmi periférián élőkről? Milyenek az egyházak közötti kapcsolatok? Van-e Isten? Ezeken a kérdéseken sokan elgondolkodnak, de nem tudnak kitől kérdezni, illetve nem találnak megbízható forrást, ahonnan tájékozódhatnának. Azt látom a mai magyar társadalomban, hogy szinte nincs olyan része az életünknek, amire ne lehetne fekete vagy fehér forgatókönyvet írni – és ezt sok szempontból leképezi a média is –, miközben a valóság nem ilyen egyszerű. Sajnos eltűnőben van a konszenzuskeresés, kevesen látnak túl a saját ideológiai napirendjükön. Büszke vagyok arra, hogy a KötőSzón keresztül az evangélikus egyház sok olyan embert el tudott érni, akiket máshogyan nem sikerült, de nagy áttörésről egyelőre nem tudnék beszámolni, mert, mint minden, valószínűleg ez is lassabb folyamat, nem megy egyik napról a másikra.

Miért ilyen erőteljes az elzárkózás?

Talán mert egyszerűbb fekete-fehéren gondolkodni, mint árnyaltan, és talán, mert az emberek kész válaszokat szeretnének, mi pedig éppen ezeket a kész válaszokat szeretnénk körüljárni, megpiszkálni egy kicsit. Szerintem a legmélyebb, mégis kevéssé látványos törésvonal az intézményes és nem intézményes vallásosság között húzódik meg, és ez talán fájdalmasabb is, mint az egyházi-világi ellentét. Sok olyan történet jut el hozzánk, amiből kiderül, hogy vannak, akiknek nem voltak jó tapasztalataik az egyházzal, a papokkal, vagy a vallásgyakorlással kapcsolatban, és elfordultak, de megmaradt bennük a hit és ezzel együtt a hiányérzet, mert lelki támasz nélkül maradtak. Mi hozzájuk is szólunk, és szeretnénk megmutatni, hogy van olyan egyházi felület, amit érdemes mai szemmel, akár ezekkel a tapasztalatokkal együtt is olvasni, mert nyitottak és őszinték vagyunk, jól bírjuk a kritikát, és bármikor mellénk lehet szegődni a Krisztus-követésben, ami minden látszat és nehézség ellenére mégiscsak a kereszténység lényege és hitünk alapja.

Az újságírók többségének a napilapos verkliben meglehetősen kevés idejük marad úgy igazán elmélyülni egy-egy témában, noha a tényfeltáró riportokat becsülettel, alaposan feldolgozzák. Önről az a hír járja, hogy komoly kutatómunka előzi meg írásait.

Negyedannyi kutatómunkát végzek, mint amennyit szeretnék. Kétgyermekes anyaként állandó időhiánnyal küzdök, de az mindenképpen nagy erőforrásom, hogy nem kívülállóként foglalkozom azzal, amiről írok, hanem a vallási-egyházi szférában szocializálódtam. Ezt jól tudom hasznosítani a blogon, újságírói munkámban, a tanulmányaimban és tudtam a Sztehlo–gyerekek voltunk könyvben is.

Mit jelentett Önnek, hogy közreműködhetett a kötetben?

Nagy megtiszteltetés volt, amikor a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő alapítvány megbízott ezzel a feladattal, ugyanis, miután elolvastam az Isten kezében címmel megjelent naplóját, Sztehlo Gábor személyes példaképemmé vált. (Sztehlo Gábor, a gyermekmentő nevéhez kötődik a Gaudiopolis gyermekköztársaság, és talán máig ő a legismertebb magyar evangélikus lelkész, aki kétezer zsidó származású embert, köztük ezerhatszáz gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt. Utána pedig kezdetben az egyházi fenntartást biztosító Jó Pásztor Alapítvány gyermekotthonán, majd a svájci és egyéb külföldi támogatással működő Pax Gyermekotthonon keresztül éveken át fogadott be gyerekeket, kizárólag szükség és rászorultság alapján, származásukat, társadalmi státuszukat, szüleik politikai múltját vagy a család vallási hátterét figyelmen kívül hagyva.) Eleinte nem gondoltam, hogy mennyit „ad” majd nekem ez a munka, hogy mennyiben fog rímelni ez a történet mindarra, amit csinálok, hogy mennyi barátságot meríthetek belőle, és nem utolsósorban, mennyit tanulhatok egy olyan korszakról, amiben hál’ Istennek nem éltem, de amivel – a szétszálazhatatlan hatásaival és el nem varrt szálaival együtt – nekünk is van még dolgunk bőven. Megkérdezzünk mindenkit, akit még meg tudunk kérdezni, hogy mi történt, hogyan történhetett mindez 1944-ben és azután, azóta.

Sztehlo Gábor története ismert, milyen ember volt a „megmentettjei” szemében?

Azok körében, akikkel én beszéltem, megkérdőjelezhetetlenül csodálatos. Komolyan. Időnként vissza is kellett kérdeznem, hogy nem csak az idő szépíti-e meg az ő karakterét. Ilyen válaszokat kaptam: „Az egyetlen igaz ember”; „apánk helyett apánk volt, mi pedig egymásnak mind testvérei”; „olyan volt, mintha kisütött volna a nap”; „a krisztusi szeretet megfogott embere volt”; „a jó pásztor”. Tele vannak ilyen fordulatokkal a róla szóló visszaemlékezések. Nem tudtak róla rosszat mondani. Pedig szerintem korántsem egyértelmű, hogy egy gyermekotthonban – pláne, ahol évekig kiskamasz és kamasz gyerekek élnek együtt – ennyire szeretve tiszteljék a vezetőjüket. De nem csak Sztehlót tartották ennyire nagyra, sok más tanáruk és gondozójuk is meghatározó szereplője lett az életüknek, róluk is szó esik a kötetben.

Mire számítson az olvasó, ha kezébe veszi a könyvet? Milyenek a kötetről a visszajelzések?

Nagyon tartalmas, jól dokumentált és izgalmas könyvre, amelyben a személyes történetek varázsa legalább annyira átütő, mint annak a korszaknak az embertelen brutalitása. A könyvben 28 életút-portré szerepel, ebből 27 saját anyag, az egyik korábban máshol már megjelent. Mindegyikben hangsúlyos a gyerekkor, az, hogy milyen háttérből jöttek az egykori Sztehlo-gyerekek, a háborús évek, a Sztehlónál töltött időszak, és az, hogy mit vittek abból magukkal. Elégedett vagyok, mert a kötetről eddig nagyon jók a visszajelzések, az érdeklődést pedig az is mutatja, hogy az első kiadás mind egy szálig elfogyott.

Kanalas Ottilia








hirdetés