Adjam, ne adjam?
Adjam, ne adjam?
Menni vagy nem menni? Ez itt a kérdés, s nem is könnyű „nyugdíj-ügyben”, de akárhogy számolok, semmiképpen sem járunk jól – legalábbis mi, akik dolgos éveink elején vagy közepén járva szépkorúságunk anyagi biztonságát tervezgetjük. Ha megint a közös kalapba dobjuk a nyugdíjjárulékot, akkor két dolog mindenképpen zavaró: ahogy öregszik a társadalmunk, úgy válik egyre bizonyosabbá, hogy 20-30 év múlva nem lesz, aki mukájával kitermeli a mi nyugdíjunkat, emellett a befizetéseink el- vagy visszaosztása továbbra is konzerválja az állami elvonó-elosztó rendszer igazságtalanságait. Itt vannak például a férfiak: 62-63 (64-65?) évesen nyugdíjba vonulnak, s átlagos életkort megélve 67-68 évesen szép csöndben meghalnak. Hol kapják vissza 40-45 évi munka utáni befizetéseket?
Ha pedig mi, aktív dolgozók kitartunk a magánnyugdíj pénztárak mellett, akkor a pénzünk marad a nevünkön, magunknak gyűjtünk, ám akkor a mostani több mint hárommillió nyugdíjas apanázsának forrása apad ki, s az államnak máshonnan kell előteremteni pénzügyi hátteret. Dübörgő gazdaságú országban ezzel nincs is gond, a termelés eredményeiből könnyű elkülöníteni a kereteket, ám nálunk rég kiderült: a magyar gazdaság dübörgése üres társzekerek rázkódása, és a Pannon-puma is csak kertek alatt somfordáló girhes macska.
A túlélés érdekében irdatlan méretűre növelt adósság súlya alatt kudarcba fulladt az a kísérlet, amely szakítani akart a szocializmusból megörökölt gondoskodási rendszerrel, s mérsékelni kívánta az állam elvonó-elosztó szerepét. Na most mi legyen…?
- Nyéki Zsolt -
