,,Adjátok vissza a hegyeimet!”

1920. június 4., délelőtt 10 óra. Ebben a kis, maradék országban szerte megkondultak a harangok. Zúgtak, zúgtak, de nem örömünnepre hívtak, hanem gyászról, tragédiáról zengett a harangszó. A közlekedés leállt, az üzletek bezártak, az iskolákban a tanítás szünetelt. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Párizsban, a versailles-i Trianon kastélyban keresztre feszítették Magyarországot! Bevégeztetett! Dr. Bene János írása.

Olyan békeszerződést, vagy inkább diktátumot kényszerítettek ránk a győztesek, mely ellen, melynek megváltoztatásáért, vagy csak módosításáért még egy csekély esély sem adatott meg. Teleki Pál térképekkel alátámasztott, szakszerű magyarázatát a magyarok és a nemzetiségek helyzetéről, Apponyi Albertnek a diplomácia nyelvén megfogalmazott érveléseit úgy seperte le a békekonferencia, mint egy oda nem illő, számukra felesleges, csak a drága idejüket rabló felszólalást. Keserűen kellett tudomásul venni, hogy a győztesek által oly sokszor hangoztatott nemzeti önrendelkezés elvét Párizsban akkor a hatalmi érdekek végzetesen felülbírálták. A győztesek jöttek és osztozkodtak. Osztották, ami nem az övék! Temetés volt aznap, egy nagy és szép ország, egy erős nemzet temetése!

Ha csak a legkegyetlenebb két adatot vesszük elő, a nemzeti tragédia nyilvánvaló. E szégyenteljes békével Magyarország elveszítette területének és lakosságának nagyjából a kétharmadát, több mint 3 és fél millió honfitársunk került idegen impérium alá, jogfosztott állapotba. És ebből a nehéz helyzetből, az ezerszám érkező testvér menekülteknek kellett a vasútállomásokon álló vagonokból iskolát, munkahelyet, jövőt teremteni, melyet az anyaország akkor és ott, a nagyon nagy nehézségek mellett is jó szívvel, mindenét megosztva, megtett! Nevelt jó katonatisztet, hivatalnokot, embert ennek a hazának. A magyarság szinte egy emberként kelt ki az igazságtalanság ellen. Íróink, költőink: József Attilától, Juhász Gyulán át Reményik Sándorig, Tóth Árpádig egy szóval, egy mondattal mondták ki véleményüket: nem! Nem, nem, soha! Már a II. világháború után, a még súlyosabb, újabb párizsi béke és következményei ellen emelte fel a szavát Wass Albert, amikor leírta ezeket a sorokat: „Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet!”

Igen, „Adjátok vissza a hegyeinket!” – 2010-től minden évben a nemzeti összetartozás napján emlékezünk. Emlékezünk és főleg emlékeztetünk mindenkit arra, hogy a magyar nép – határainkon innen és túl – egységes, és ez az egység ad erőt és lehetőséget számunkra, hogy összefogással erős Magyarországot építhessünk. Nekem ez Trianon üzenete!

– Dr. Bene János, a Jósa András Múzeum igazgatója –








hirdetés