Ahol az iskola önálló gondolkodásra nevel

Egy finn iskolában a kreativitás fejlesztése a legfontosabb
Egy finn iskolában a kreativitás fejlesztése a legfontosabb
Nyíregyháza – Finnország ma sem engedheti meg magának, hogy rossz iskolái legyenek.


Nem egyszer írtunk korábban Finnországról – már csak az elévülhetetlen finn-magyar barátság miatt is –, de ez a távoli, északi ország mindig tartogat új meglepetéseket. Különösen, amikor olyan ember mesél róla, aki éveket töltött a Kalevala hazájában. Kokkonen Mónika több mint egy évtizede él Soumiban, ahogy a helyiek mondják, s tegnap Nyíregyházán mindenkinek elmesélte, aki kíváncsi volt az előadására, milyen is arrafelé az élet.

Az a jóképű finn előadó

Amikor egy magyar fenn, északon keres boldogulást, ott az esetek többségében az érzelmek is szerepet játszanak. Így történt ez most is. A nyíregyházi Megyei Pedagógiai Közművelődési és Képzési Intézet finn szakon végzett, fiatal munkatársa egy 2006-os közigazgatási kísérleti program tolmácsaként „botlott” leendő férjébe. Mónika 2002-től minden évben szervezett finn tanulmányutat iskolaigazgatóknak, óvodák intézményvezetőinek. A cél az Európai Unió oktatási rendszereinek a megismerése volt, és adta magát az oktatás csodaországának, azon belül a finn iskolarendszernek a meglátogatása. Ahhoz a bizonyos 2006-os projekthez kértek egy intézményfinanszírozásról szóló önkormányzati előadást, a fiatal finn előadónak és a magyar tolmácslánynak innentől szinte már el is dőlt a jövője.

Körömcipőben a hóban?

– Néhány hónap elteltével ott találtam magamat Kajaani közelében, egy kis városrészben, a mínusz 20 fokos hidegben, a körömcipőimben, mint az egy évig futó Lieder-projekt projektvezetője. Különösebb kultúrsokkot nem jelentett, hogy néha kerékpárra kellett pattannom a fél méteres hóban, a hideg miatt se szenvedtem, csak a körömcipőimtől váltam meg nehezen. Be kellett látnom, hogy odakinn elsősorban a praktikumon van a hangsúly – mesélte. Az egy év leteltével, miután nem volt munkája, tanulni kezdett. Az Oului Egyetem Kajaani-tagozata kimondottan bevándorló tanároknak szervezett egy 60 kredites, másfél éves, egyetemi szintű pedagógiai képzést, enélkül ugyanis nem dolgozhattak a szakmájukban. Tizenhárom orosz között egyedüli magyarként Mónika is annyi gyakorlati ismeretet szerzett, hogy utána már a kisujjából kirázta az egészet. Matematika, vallástörténeti, filmtörténeti, de még anyanyelvi órán is tanított, szorgalmasan eljárt a tanári értekezletekre, és tagja lett a diákjóléti bizottságnak.

monika
Kokkonan Mónika a nagy hóban is helytáll

– Ha valahol, hát Finnországban igazi tartalommal töltik meg az inkluzív nevelés fogalmát. Az iskola elsősorban problémamegoldásra, önálló gondolkodásra nevel. Nincs szükség lexikális tudásra, se házi feladatra, a felelés fogalmára pedig saját szavuk sincs. A tanulók maguknak állítanak össze „tankönyvet”, amikor hozzáfognak egy adott tudástartalom körüljárásához. Mindent be kellett vetnem, hogy érdekes órát tudjak tartani, és lekössem a diákok figyelmét, a százalékszámítást például úgy tanítottam, hogy kalandpályát csináltam nekik az összefoglaló dupla órán. Az iskola azt próbálja elérni, hogy tudjanak kérdéseket feltenni, és adott idő alatt találják meg a következtetések levonásához szükséges válaszokat – tette hozzá.

Mónika arra is kitért, hogy Finnországban, az átlagosan 25-30 fős osztálytermekben már eleve párban oktatnak, mivel a tanár keze alá egy pedagógiai asszisztens is bedolgozik. Arrafelé nincs jó és rossz iskola. Mindegyik egyformán jól felszerelt, bárhol is legyen az 5 millió lakosú, hatalmas országban. Mint mondta, egyébként sem az okostábla meglététől függ a jó oktatás – pedig az is van mindenhol –, hanem a megfelelő differenciálástól.

Mert amíg nálunk ugyanazt kapja minden tanuló, miközben az okosabbaktól többet, a kevésbé okosaktól pedig kevesebbet várunk, a finneknél ugyanazt várják el minden gyerektől, és meg is találják hozzá a megfelelő pedagógiai módszereket, hogy azonos szintre hozzák fel őket.

Híd a kultúrák között

Mivel a beszélgetésből arra is fény derült, hogy egyre több a bevándorlók közül kikerülő pedagógiai asszisztens – akik sokat tesznek a kulturális különbségek áthidalásáért –, meg kellett kérdeznünk, hogyan élik meg az országukat sújtó migrációt. – Ezen a téren is azonnal megoldásokat keresnek, például úgy, hogy mindenkit azonnal nyelv­órákra terelnek – jött a lakonikus válasz.

MJ


Hazánkban is elkelne egy ilyen tanár

Kokkonen Mónika a külföldön szerzett tapasztalatokból kiindulva nem érti, miért nem honosodott még meg Magyarországon is a pályaorientációs óra mint olyan. – Finnországban külön pályaorientációs tanár tart ilyen foglalkozást heti egy órában, önismereti teszteket töltet ki a tanulókkal, és az elérhető szakmák teljes palettáját megismerteti velük. Átbeszélik, melyik egyetemen milyen képzés folyik, hogyan lehet átjelentkezni egyik szakról a másikra, vagy áthallgatni közöttük. Arra is külön gondot fordítanak, ha valaki kihagyna egy évet.

– Ez a szaktanár olyan, mint egy mentor, akinél személyes konzultáció is kérhető, és természetesen a diákjóléti bizottságnak is tagja. A bizottság tanári közössége – benne az osztályfőnökkel, a kurátorral (nálunk pszichológusnak mondanánk), a védőnővel és másokkal – fél év alatt minden tanuló helyzetét kielemzi, és ha valamelyiknél magatartási vagy tanulási problémát találnak, kidolgozzák a „gyógymódot”. Mindez maradéktalan tanári együttműködést követel meg, hiszen enélkül a korai beavatkozás nélkül ebben az alkohol- és drogproblémákkal ugyancsak küzdő országban se volna könnyű megtalálni a gyerekeknek a saját útjukat – sorolta Mónika.








hirdetés