Amíg élünk, ők is élnek

Illusztráció
Illusztráció - © Fotó: KM-archív
Állnak a sírnál, nézik a gyertya szélben táncoló lángját, pillantásuk követi a lecseppenő viaszt, emlékeket idéznek a hatalmas fejű fehér krizantémok. Egy éve nem jártak erre, a mama a gyerekeihez költözött a fővárosba, onnan nehéz eljutni a papa sírjához. Bednárik Mónika jegyzete.

A temetői csendet, a néma főhajtást az idős asszony sóhaja töri meg, fájdalmasan szakadnak ki belőle a mondatok. Az emberi kegyetlenséget, gonoszságot próbálja szavakba önteni, mintha attól megkönnyebbülést várna. Nem érti, mert tisztességben leélt életében nincs arra magyarázat, ha valaki ellopja egy sírról a vázát, tövestől kitépi az elültetett virágokat, majd mások, látva az „elhagyatott” kegyhelyet, szemétlerakónak használják a mama szerint „szent helyet”, ahol a papa alussza örök álmát.

A lány átkarolja édesanyja vállát, puszit lehel ráncos homlokára, és azzal vigasztalja, „nem az számít, ma hány gyertyát gyújtunk, nem azzal mérik a szeretetet, mennyi virágot teszünk a vázába, hanem azzal, hogy mindennap eszünkbe jut a mosolya, a humora, a kedvessége, ahogy imádta a családját, tisztelt és megbecsült téged, a széltől is óvva emberségre, becsületre nevelt minket”.

Mindenki addig él, amíg gondolnak rá, amíg a szerettei emlékéből kitörölhetetlen. Huszonöt éve minden alkalommal felnézek a kilencedik emeletre, hátha ott áll a konyhaablakban a dédikém, s engem vár a függöny mögül kikukucskálva. Nem áll ott, de bennem él. Amíg én élek, ő is, ahogy mindenki, akit szerettek, és efelett nincs hatalma a gonoszságnak…

Bednárik Mónika








hirdetés