Amikor egy rózsalugas is „képes” legyőzni a halált

Dr. Papp Lajos
Dr. Papp Lajos - © Fotó: Pusztai Sándor
Nyíregyháza – Minden egyébbel szemben talán dolgavégezetlenül a legnehezebb távozni az életből.

Hogy életünknek mennyire elválaszthatatlan része az elmúlás, arról egy különös és elgondolkodtató történetet hallottunk dr. Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész professzortól, amikor 2016-ban Nyírkarászon interjút kértünk tőle. Akkor ez a nem mindennapi történet – amelyet a professzor egyébként a Csodák és tragédiák című könyvében is elmesél – kimaradt az egy éve született interjúból, ám most – mindenszentek, illetve halottak napja közeledtén – megosztjuk olvasóinkkal.

Az esetet dr. Papp Lajos még fiatal, éppen csak két éve praktizáló orvosként élte át. – Pécsett, az intenzív osztályon dolgoztam, s egyedül láttam el szolgálatot egy olyan helyen, ahol 28 súlyos állapotú beteget kezeltünk. A belgyógyászat éppen leköszönő osztályvezetője, mielőtt elment, felhívta a figyelmemet egy idős, infarktusos betegre, akit már hét alkalommal kellett újraéleszteni. S milyen egy fiatal orvos, aki bizonyítani akar? Meg akartam mutatni, hogy az ilyen helyzetben is lehet segíteni, s bújni kezdtem a könyveket.

Éjjelente „meghalt egy kicsit”

– A következő napon éjfél tájban szólnak a nővérek: „Jöjjön doktor úr, mert ismét „meghalt” a beteg.” Újraélesztettük, de másnap minden ugyanígy megismétlődött, sőt még az azután következő napokon is. Be kellett látnom, ez a bácsi valóban felvett egy nagyon rossz „szokást”, ugyanis éjfél és kettő között minden éjjel „meghalt egy kicsit”. Már akkoriban is defibrillátorral végeztük az újraélesztést: amikor láttuk, hogy reagál a szív, megütöttük, és máris visszajött a keringés. Mindemellett természetesen 6-7 szer mellkasnyomást is alkalmaztunk. Csakhogy a sokadik beavatkozás után már összetörtük a szegycsontját, a bordáit a bácsinak, ütöttük, pirosra égettük a bőrét a két defibrillátorlapáttal szegénynek.

„Bosszantó”, ami történt

– Akkor került hozzánk betegként a Pécsi Orvostudományi Egyetem híres professzora, Romhányi György korbonctanász, aki – miután kiderült, hogy csak megsérült a válla és nincs szívinfarktusa – könyörgött, hadd maradhasson, mert ámbár sok beteget látott már, de olyat egyet se, aki minden éjjel visszatér a halálból. Lefektettük a „meghalós” bácsi mellé, s ő minden újraélesztés után odaült az ágya szélére, kifaggatta, s lejegyezte, amit az öreg mondott. Ám a beteg váratlanul jobban érezte magát, s amikor már három napon át sem történt semmi, a professzor hazafelé készülődött, átadta nekem a feljegyzéseit.

– Beleolvasva a szöveg feléig se jutottam, s nagyon fölháborodtam. Azonnal odamentem a bácsihoz, hogy mondja el nekem is, amit tapasztalt. „Édes fiam – kezdte az öreg –, borzasztó, amit velem műveltetek. Megsütöttetek, büdös szagot árasztottam, mindenem fájt, kiabáltatok, de amikor meghaltam, minden gyönyörű lett. Megszűnt a fájdalom és csodálatos boldogságérzés öntött el.”

– Az utolsó szavait hallva lecsaptam rá, s türelmetlenül nekiszegeztem a kérdést: „Ide figyeljen! Maga 14 alkalommal kapott lehetőséget az úristentől arra, hogy ott maradjon abban a szebb, boldogabb világban, akkor mi a csudának jött vissza?” Amit akkor válaszolt, orvosi pályafutásom legfontosabb tanítása: „Édes fiam, nem maradhattam, mert nincs, aki megmetssze a rózsalugasomat.” Merthogy nem az unoka, még csak nem a család, hanem a FELADAT tartotta életben.

– KM-MJ –








hirdetés