Az a fránya vaktérkép

Az a fránya vaktérkép
© Illusztráció: Getty Images
Volt egy tantárgy, ami gyermekkorom óta Damoklész kardjaként himbálódzott a fejem felett egészen az érettségiig. Soha nem értettem, ezért mindig kicsit irigyeltem is azokat az osztálytársaimat, akik magabiztosan álltak a vaktérkép előtt, és játszi könnyedséggel böktek rá Kuala Lumpurra, miközben én az igényes részletességgel kidolgozott földgömböt forgatva sem találtam meg. Csáki Alexandra írása.

Amit lehetett, azt megtanultam: álmomból felrázva fújtam Brazília hegy- és vízrajzát, soroltam a legnagyobb orosz szénbányákat, de hiába görnyedtem a kontúrkontinensek országainak pöttyvárosait magolva, valahogy nem kúszott a fejembe a szükséges tudás, tipp maradt csupán a válasz, annak is rossz.

Az általános iskolában még elnézőek voltak a pedagógusok, a vaktérképezés sem volt annyira fontos, mint amennyire a gimnáziumban lett. Rettegtem a dolgozatok előtt – egészen addig, míg ki nem derült, hogy a mögöttem ülő társam profi a témában. Neki viszont a matekkal voltak gondjai, amiből én sem voltam jobb az átlagnál, de „nagy duzzogva” kibékült azokkal a jegyekkel, amiket kaptam a számonkérések során.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek beletört a foga az iskolai földrajzba, ennek ellenére úgy gondolom, ha nem is ebben a formában, de szükség van rá. Csak azért kivenni a tantervből egy tárgyat, mert a diákok feltehetőleg soha nem fogják használni ezt a tudást, szűklátókörűség. Pláne ma, amikor egy jó szakmával kitárul a világ a fiatalok előtt – így nem árt, ha tudják, hol vetik meg a lábukat.

Csáki Alexandra








hirdetés