„Az egyik orvos azt mondta: egyébként szép baba lenne…” – 6 százalék esélyt adtak a kis Zsófinak Nyíregyházán

Akt.:
Három hónapot töltöttek kórházban
Három hónapot töltöttek kórházban
Nyíregyháza – Csupán hat százalék volt az esély arra, hogy Stefán Zsófi életben marad – ma boldog és egészséges baba.

„Csak azért is megmutatom”-típus vagyok, és szerencsére a kislányom is ilyen: bár a születésekor csak hat százalék volt az esély arra, hogy életben marad, itt van velünk és egészséges – meséli mosolyogva Stefán Zsófiról az édesanyja, Hullár Erzsébet, aki gyötrelmesen hosszú hónapok után végre el meri hinni, megtörtént velük a csoda. Sokáig semmi sem utalt arra, hogy életük legszebb időszaka milyen emberpróbáló feladat elé állítja őket: betartotta a kezelőorvosa utasításait, szedte a vitaminokat, eljárt a vizsgálatokra, nem volt semmilyen problémája, amikor egyik óráról a másikra, a terhessége 24. hetében az idilli kép összetörni látszott.

Drótok, gépek

– Február 3-án kerültem kórházba, azért küzdöttünk, hogy „minél tovább benntartsuk a babát”, de ez csak néhány napig sikerült. Mindketten veszélyben voltunk, egyik döntést kellett meghozni a másik után. Nem volt könnyű, különösen úgy, hogy nem egy orvostól azt hallottam: ne aggódjak, 1–2 éven belül újra próbálkozhatok a teherbe eséssel…

– Császármetszéssel született – a műtét egy százalékkal növelte Zsófika esélyeit –, de nem sírt fel, nem is láthattam: a Neonatális Intenzív Centrum ápolói és orvosai azonnal az intenzív osztályra vitték. Mindössze 740 grammal és 31 centiméterrel született, az egyik orvos azt mondta: egyébként szép baba lenne… Soha nem felejtem el, ahogy a műtét utáni első napon teljesen megsemmisülve ültem a tolószékben a friss műtéti seb és lelkem fájdalmával, Anita nővér pedig elkísért hozzá. Drótok hálózták be csöppnyi testét, állandóan sípoltak a gépek, a kórterem tele volt orvosokkal és ápolókkal. Csak álltam és zokogtam. A nővér azt mondta, az én helyemben biztosan ő is így reagálna, de meg kell próbálnom megnyugodni, mert a kisbabám érzékeli, hogy baj van. Mintha varázsszó hangzott volna el, tudtam, követnem kell az utasítást. Így próbáltam meg minden alkalommal az ajtón kívül hagyni a fájdalmamat. Senki sem tudott biztatni, a helyzet pedig állandóan változott, hol jobban volt, hol rosszabbul – egy hatalmas hullámvasút volt az életünk. Bár amikor csak lehetett, mellette voltam, beszéltem hozzá, énekeltem neki, de fájt, hogy nem tudtam igazi édesanyja lenni.

03-stefan-zsofi3

Egyre közelebb a célhoz

– És egyszer csak lassan, lassan elkezdtek megérkezni az életünkbe az apró kis csodák: leírhatatlan érzés volt, amikor először egy milliliter anyatejet kaphatott, hálás voltam, amikor kenguruzhattunk és a bőröm a bőréhez ért, de nagy élmény volt az első pelenkázás is, még akkor is, ha a hónaljáig felérő pelenka cseréjét vezetékek, érzékelők bonyolították. De nem csak nekem volt nehéz: az apukája két hét után láthatta, és nem is lehetett ott vele, de amikor kiborultam, biztatott és minden pillanatban mellettem állt, ahogyan a családom és a hozzám igazán közel álló barátaim is. Egyre mardostak a kérdések: mit rontottam el, én tehetek-e róla, hogy ez történt, miért nekünk kell ezt a harcot megvívni? Napról napra közelebb kerültünk a célhoz: el lehetett kezdeni szondán át táplálni, csökkentették a légzéstámogatás mértékét, majd el is hagyták, két hónap után pedig kikerültünk az intenzív osztályról. Következett újabb egy hónap az osztály baba-mama szobájában, és végre eljött az idő, hogy elkezdhettem visszafelé számolni a napokat. Hó volt, amikor bementem a kórházba, amikor viszont hazamehettünk, nyíltak a tulipánok. Szerencsére Zsófit elkerülték a koraszüléssel járó komplikációk, nem kapott agyvérzést és a szeme sem károsodott, így minden esély megvan arra, hogy teljesen egészségesen éljen.

A kitartás kortyai

– Természetesen nem telik el úgy nap, hogy ne aggódnánk valami miatt, de ma már el merjük hinni, hogy sikerült: közösen megcsináltuk. Először azt hittem, hogy ez egy büntetés valami miatt, később azt gondoltam, ez az én életfeladatom, de be kell valljam, volt, amikor azt éreztem: nem tudom ezt teljesíteni. Az volt a legrosszabb, hogy sokáig tehetetlen várakozásra voltam ítélve, semmit sem tehettem, csak vártam és bíztam. Bíztam az orvosokban, a nővérekben és Zsófiban.

– Sokat segített, hogy végig azt éreztem, nem vagyok egyedül, mellettem álltak a szeretteim, de nemcsak nekik, hanem a Jósa András Oktatókórház Gyermekosztály PIC részleg orvosainak és nővéreinek is örökké hálásak leszünk. A kórházban töltött három hónap életünk eddigi legnehezebb időszaka volt, és soha nem felejtjük el az ott dolgozókat, akik ezen a hosszú úton kísértek bennünket.

03-stefan-zsofi

– Mérhetetlenül hálásak vagyunk a szakszerű orvosi ellátásért dr. Marián Erzsébet főorvosnőnek, a PIC orvosainak és dr. Ivancsó Bélának emberségéért, lelkiismeretességéért, Zsófi világra segítéséért. Bakos Tímea főnővérnek és az osztály nővéreinek köszönjük a türelmet, szeretetet, gyengédséget. De mindenkinek, aki a tudása legjavát nyújtva napról napra sokat tett Zsófi fejlődéséért, hálásak vagyunk, és azért is, hogy nap mint nap csepegtették belénk, szülőkbe a kitartás kortyait. Amíg nem kerültünk ebbe a helyzetbe, nem tudtuk, hogy mennyi mindent kibírunk és hogy mire vagyunk képesek, de számunkra nem volt más út: ki kellett tartanunk. Megérte, erre pedig Zsófi mosolya a legtündéribb bizonyíték.

KM-SZA








hirdetés