Az én Munkácsom

Az én Munkácsom
© fotó: uatoday.tv
Nekem Munkács nem az a Munkács, mely városról ma szólnak a tudósítások. Gyakran voltunk anyai nagynéném vendégei, aki az egykori Nedeczey utcában lakott, közel a vasútállomáshoz. Györke László jegyzete.

A katonai repülőtér sem volt messze, ezért – különösen nyári időszakban – elviselhetetlen volt a sivítás fölöttünk. Nagynéném meg is jegyezte: jó itt lakni, csak ezt a repülőteret vinnék már el innen. Azóta a reptér is megszűnt, de ezt nagynéném már nem érhette meg.

Nekem Munkács nem a mai Munkács. Alig lehettem tízéves, amikor a városban dolgozó bátyámat rábeszéltem, hogy menjünk fel a várba. Bátyám legnagyobb megrökönyödésére elkezdtem futkározni a várfalon. Akkor még elég szélesnek tartottam. Akkoriban Zrínyi Ilona egykori várában trakto­r­os iskola volt. Ma már turistanevezetesség, igaz, egykori gazdájának az ukránok nem Zrínyit tartják, hanem korábbi birtokosát, Korjatovics Tódort, akinek Zsigmond király adományozta a várat. A litván főnemes halála után a vár a koronára szállt vissza.

Nekem Munkács nem a fegyverropogásról hírhedtté vált város, hanem Munkácsy Mihály szülővárosa. Emlékezetes esemény volt, amikor felavattuk Munkácsy Mihály szülőházán a művész emléktábláját. Akkoriban, azaz a szovjet időkben ugyanis nem túl gyakran fordult elő, hogy magyar vonatkozású emléktáblát avassak Kárpátalján. Meg az a Munkács, melynek határában áll a podheringi csata (1848) emlékoszlopa a Latorca partján. Nekem ez a Munkács a Munkács, és nem az, ahol a nyílt utcán banditák lövöldöznek.

Györke László








hirdetés