Az igazi céloknak mélyek a gyökerei

Akt.:
Klein Dávid (balról) és Suhajda Szilárd hegymászókkal a Földes Ferenc Gimnáziumban beszélgettünk
Klein Dávid (balról) és Suhajda Szilárd hegymászókkal a Földes Ferenc Gimnáziumban beszélgettünk - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Klein Dávid szerint minden cél valamilyen vággyal vagy inspirációval kezdődik. Interjú: Klein Dávid és Suhajda Szilárd hegymászókkal.

Klein Dávid és Suhajda Szilárd expedíciós hegymászók tartottak izgalmas előadást Miskolcon, a Földes Ferenc Gimnázium dísztermében. Az élménybeszámoló előtt kérdeztük a sportembereket.

Mi az apropója a miskolci látogatásnak?

Klein Dávid: Suhajda Szilárd barátommal azért jöttünk, mert a Kalifa szervezett egy eseménysorozatot, aminek keretében különböző magyarországi városokat látogatunk meg és ott iskolásoknak és az érdeklődőknek tartunk előadásokat az expedíciós hegymászásról. De ennél azért egy kicsit többet szeretnénk mesélni: szeretnénk népszerűsíteni a természetjárást, és szeretnénk azt üzenni az embereknek, hogy nem kell ahhoz elmenni a Himalájáig, hogy valami érdekeset, izgalmasat alkossanak odakint. Hogy átéld a természet szépségét, hogy megmozdulj.

Az expedíciós hegymászás egy kicsit olyan, mint az olimpia. Négyévente mindenki rá figyel, rátok pedig akkor, amikor indultok. Ám ez nem egyszerű, ha csak a felkészülésre, netán a szponzorkeresésre gondolok. Hosszú az út a vágytól a csúcsig…

Klein Dávid: Nemrég raktam össze egy prezentációt erről a folyamatról. Az első vázlat egyszerű volt: cél kijelölése – csúcs. Később ráébredtem, minden jó cél valamilyen vággyal, vagy inspirációval, vagy álommal kezdődik. Számomra nagyon fontos, hogy a céljaink saját vágyakban, inspirációkban gyökeredzenek. Az igazi jó céloknak mindig jó mély gyökerei vannak: célt kaphatsz mástól is, de az álmaid csak a tieid. Számomra a kaland és a szabadság központi fogalmak. Kisdiákként bénán fociztam, és úgy általában: nem jöttek be a csapatsportok, viszont szerettem futni, kötelet mászni, és imádtam a természetet. Kalandvágyó gyerek voltam. Amikor kiderült számomra, hogy a hegymászás valódi, földi halandó számára is elérhető dolog – 12-13 éves lehettem –, rögtön tudtam, hogy ez az én utam: kaland, fizikai erőfeszítés, találkozás a nagybetűs természettel, bajtársiasság… minden megvolt benne, amit kerestem. Az expedíciók esetében a folyamat egyszerű: jön egy vágy, aztán megfogalmazod – a vágyból kibontod – a célt, majd munkálkodunk azon, hogy a célt megvalósítsuk. Rengeteget edzel, szervezel, stratégiát alakítasz ki, készülsz mentálisan is. Ez egy-egy expedíció előtt legalább fél évet jelent.

Hogy 7–8 ezres csúcsok közelébe jusson valaki, hány komoly hegyet kell megmásznia?

Klein Dávid: Az az igazság, hogy van a gyorsforgalmi út, és van a szamárlétra. A gyorsforgalmi út az, ha egy „nyolcezresre” felkísérteted magad oxigénpalackkal, sok teherhordó segítségével. Az expedíciós hegymászásban az a legnehezebb, hogy nincsen odafent levegő. Ez a legmeghatározóbb. Azért hívjuk a focit focinak, mert nem lehet a hónod alatt szaladni a labdával, mert akkor az amerikai foci lenne, és azért hívjuk a maratonfutást futásnak, mert nem lehet felülni egy motorra. Az expedíciós hegymászásban is kimondhatjuk, hogy a hegy valódi, tisztességes megmászása abból áll, hogy sálat, sapkát veszek, és vagy sikerül, vagy nem. A szamárlétra pedig abból áll, hogy az ember elmegy az alapfokú sziklamászó tanfolyamra, és közben edzi a testét és felkészül. Megpróbálja a keringését és a légzését föltornázni, aztán elmegy egy nyári alpesi tanfolyamra, majd egy téli alpesi tanfolyamra, és kipróbálja magát különféle alpesi utakban. Majd amikor úgy érzi, hogy készen áll rá, akkor elmegy az első expedíciójára, és annak sem kell 8000 méteresnek lennie. Az se baj, hogyha egy 6–7 ezres csúccsal próbálkozik. Annak idején, azt gondolom, hogy meglehetősen bohó, fiatalos és merész ugrás volt, hogy a Mont Blanc megmászása után egy 7708 méterest vettünk célba ’98-ban.

A család miként éli meg , amikor nekivág a hegynek?

Klein Dávid: Két válaszom van erre: az egyik, hogy szuper családom van. Két dolgot tudnak megvalósítani egyszerre: képesek odafigyelni, kíváncsinak lenni rám és szeretni engem, miközben nem akarják megmondani, hogy mit csináljak, ki legyek, milyen értékeket, célokat keressek. Hogy mivel foglalkozzak. Ezt soha nem is akarták. Kiskoromtól kezdve ezt éltem át, és ez egy ritka képesség. Úgy vettem észre, rendszerint az a képlet – családokban, munkahelyen, párkapcsolatban, pedagógiában –, hogy „szeretlek, odafigyelek rád, de akkor meg akarom mondani, hogy ki legyél, mivel foglalkozzál, melyik suliba menjél, mit tegyél… Vagy nem figyelek rád oda, és csináld azt, amit akarsz.” Mindig biztattak és támogattak, bármennyire is távol álljon tőlük az expedíciós hegymászás vagy azoknak a dolgoknak a nagy része, amit csinálok. Sokat kapok tőlük, nekik is egy picit tartozom azzal, hogy megmutatom: számomra a hegymászást nem a veszély fűszerezi, hogy nem pengeélen akarok táncolni, hogy felelősen mozgok ebben az egyébként veszélyes közegben. Nyilván leginkább magamnak tartozok felelősséggel, másodsorban a családomnak, harmadrészt pedig egy kicsit felelősséggel tartozom a következő hegymászó generációnak is azzal, hogy ne azt kommunikáljam feléjük: ha esztelen veszélyeket vállalsz, akkor marha sikeres leszel.

Mi a legközelebbi cél? Mondjuk, 2018-ban?

Klein Dávid:  A hegy- és sportmászás annyi szép ágazatból áll, és mi mindegyiket szeretjük és űzzük. Szeretek sziklát mászni – bár elég ügyetlen sziklamászó vagyok –, szeretem a jégmászást, az „alpin” mászást, úgy általában igyekszem mindegyik szakágat gyakorolni. Megannyi cél és kaland: nem a távoli messzeségben, hanem karnyújtásnyira. De hogy a kérdésére válaszoljak: vannak természetesen expedíciós céljaink is, és valóban, amiről a nagyközönség is hall, az a himalájai expedíciós hegymászás. Jelen pillanatban a magyar expedíciós hegymászásnak már csak két csúcsa nincs meg a 14 nyolcezresből. Ennek a 14 csúcsnak a teljesítését nevezzük a Himalája Koronájának. Ez egy 30 éven keresztül sok ember által felépített alkotás, aminek a végéhez közeledünk. Jó lenne még az Everestet is megmászni palack nélkül, hisz a többi csúcs teljesítésére palack nélkül került sor. Az Everesttel idén próbálkoztunk: nem sikerült. Úgy érezzük, bölcs dolog lenne hagyni az Everestet kicsit. A következő pár évben jó lenne elérni a Sisapangmát és a K2-t. Újabb néhány sikeres expedícióval a tarsolyunkban újra fel lehet majd tenni a kérdést: készen állunk-e az Everestre? Nem hiszem, hogy elengedjük…

Sikerek és kudarcok. A csalódást miként lehet kezelni, ha, mondjuk, az időjárás miatt nem sikerült bevenni a csúcsot?

Suhajda Szilárd: Pont az Everest-expedíció kapcsán sokan megkérdezték, hogy akkor mi értelme volt az útnak, ha nem jutottunk fel a csúcsig. Nem értem ezt a kérdést, hiszen szerencsés esetben legfeljebb fél órát töltenénk el a csúcson, szerencsésebb esetben még látunk is valamit. Holott az expedíció 2 és fél hónap és ha hozzávesszük a felkészülést és a tervezést, akkor lényegében egy teljes év egy adott expedícióról szól. Hiba lenne azt hagyni, hogy ha netán nem érnénk el a csúcsot, az definiálja majd az egész élményt. Attól függetlenül, hogy az ember nem járt fenn a csúcson, ez egy csodálatos élmény és ugyanúgy emlékezetes kaland marad. Nagyon sok tapasztalattal és élménnyel gazdagodunk, rengeteget tanulunk egymásról és magunkról is. Amikor ott vagyunk, akkor persze nagyon keserűen éljük meg a csalódást, és bizony erősen érezzük a kudarcot, hiszen nyilván az a cél, hogy felérjünk a legmagasabb pontra. De mint minden expedíció esetében, a legfontosabb célkitűzés ugyanakkor az, hogy épségben hazaérjünk. Ezt szem előtt kell tartanunk, és emlékeznünk kell rá, bármilyen helyzetben is legyünk és bármilyen makacs csúcslázban égjünk is. Ha a körülmények úgy diktálják és nyilvánvaló, vállalhatatlan veszélybe sodornánk magunkat, muszáj képesnek lennünk mérlegelni és józanul dönteni, még akkor is, ha nehéz az elhatározás: visszafordulni is komoly feladat.

A Bükkben, az Alacsony-Tátrában vagy az Alpokban is nagyon vegyes és színes a hegymászók sokasága. Ez a Himalájában is így van?

Suhajda Szilárd: Dáviddal nagyon szeretjük a mászósport sokszínűségét, legyen az akár sportmászás vagy hegymászás. Itt van például a hámori mászóklub, tőlük nagyon sokat tanultunk és nagyon szívesen járunk ide. A mai napig gyermeki örömmel járok el itthon is túrázni. A Magas-Tátra egy életre elég hegymászó kihívást kínál. Aki ismeri, az jól tudja, milyen vad hegység. Nem hiába annyira jók a lengyel mászók is. Egy expedíció rendkívül színes, és nagyon sokféle ember, sokféle motivációval érkezik. Egyrészt hatalmas emberélmény a világ minden tájáról érkezőkkel ismerkedni és új arcokkal találkozni, ugyanakkor néha szembesülhetünk azzal is, hogy nem mindenki járta végig azt a Dávid által is emlegetett szamárlétrát, és sajnos nem a fokozatosság elve szerint jutott el ilyen magas hegységekbe. Az Everestre jellemző lehet, hogy ha valaki megteheti és kifizet egy olyan szolgáltatást, amely több tízezer dollár, akkor akár komolyabb mászótapasztalat nélkül is elmondhatja, hogy ő járt a világ legmagasabb pontján. Ha mindenáron ez a célja, fel akar jutni és meg tudja finanszírozni, akkor rendelkezésére áll oxigénpalack, sherpa mászók és így tovább. De számunkra pont ez az önvizsgálat nagyon fontos minden expedíció előtt: ha kiderülne, hogy az Everest csak a világ 8. legnagyobb hegye, vagy hogy már 12 magyar állt oxigénpalack nélkül a csúcsán, vagy ennek a gimnáziumnak a diákjai kijárnak nyáron az Everestre, akkor is szeretnénk-e menni. Ha a válasz egyértelmű és őszinte, ha nekünk ez sokat jelent, mert gyönyörűnek tartjuk a hegyet és akarjuk ezt az egész kihívást, akkor vágunk csak bele. A hegymászásnak ezt az etikus, tiszta és fair módját képviseljük mindketten, ez a lényeg.

Hogy telnek a „szürke hétköznapok”?

Suhajda Szilárd: Nosztalgikus itt, a miskolci gimiben eltölteni néhány órát. Én pedagógus voltam, de most már pár éve csak mászással foglalkozom, és ha ekkora vállalkozásokra készül az ember, akkor csakis erre tudunk és erre is kell koncentrálni. Szóval amikor csak lehet, a hegyekben vagyunk és mászással foglalkozunk, én túrát is vezetek. Nagyon fontosnak tartom az élménybeszámoló előadásokat is, hogy az élményeinket megosszuk és ezáltal inspiráljuk a fiatalokat és minden korosztályt. Nyilván nemcsak hegymászásra, de a sportos, aktív és egészséges életmódra, és arra, hogy merjenek belevágni új dolgokba, és merjenek elindulni egy új úton.

Hisznek abban, hogy fel lehet állítani a gyerekeket a számítógépek mellől? Hogy egy időre leteszik majd telefonjaikat, és, mondjuk, megmásznak egy 1000 méteres hegyet?

Suhajda Szilárd: Igenis remélem, hogy itt például a miskolci diákság, ha nem is pont 1000 méterre, de legalább Lillafüredre vagy Majláthra kimegy. Megdöbbentem annak idején, amikor Esztergomban tanítottam, hogy voltak olyan családok, ahol nemhogy a gyerekek, de a szülők sem ismerték a közvetlen környéket, amikor kirándulást szerveztem nekik a Pilisben. Nem kifejezetten hegymászásra buzdítok bárkit is, hanem a természetjárásra: hogy lehet kedvet csinálni a fiatalság számára, abban maximálisan hiszek. Igaz a mondás, hogy csak elindulni nehéz. Ha egy kicsit erőt veszünk magunkon, garantáltan nem fogjuk megbánni, hogy elindultunk és odakint vagyunk. Csodaszép helyen élünk, bőven van mire rácsodálkozni! Ez külön igaz itt, a Bükk szívében!

A legutóbbi belefért

Suhajda Szilárdtól megkérdeztük: szerinte miként érdemes (meg)nézni a hegymászós filmeket? Vannak-e benne igazságok? Ezt felelte: „Alapvetően azt mondanám, hogy a hollywoodi filmeket nem nagyon, de a legutóbbi Everest-film nem ferdített túl sokat, abban nem voltak olyan túlzások, hogy repkedtek jégcsákányokkal meg hasonlók. De például túl gyorsak voltak a mászók. A valóságban ettől is lassabb a mozgásunk, szó szerint vánszorgunk. Ismerem a ’96-os esetről írt könyveket, így tényleg mondhatom: a film hűen tükrözte azt, ami ott történt. Nyilvánvalóan nem a hegymászás szépségéről szól, hanem egy szomorú tragédiáról.”

Juhász-Léhi István


Névjegyek

Klein Dávid 1975-ben született, és 13 évesen ismerkedett meg a hegymászással. Egy évvel később alapfokú sziklamászó vizsgát tett. 1998-ig hazai hegymászó iskoláinkban, az Egyesült Államokban, a Magas-Tátrában mászik, közben elvégezve a tátrai nyári és téli tanfolyamokat. Magashegyi expedíciós hegymászó karrierjét 1998-ban kezdte el. A ma élő magyar hegymászók közül Klein Dávid mászta meg a legtöbb 8000 méter feletti csúcsot – négyet – oxigénpalack nélkül. Kilencszer próbálkozott az Everest palack nélküli megmászásával.

Suhajda Szilárd 1982-ben született, és gyermekkorától kezdve az erdők és folyók szerelmese. 2003-ban túravezetői jogosítványt szerez. Ekkor kezdi a Kárpátokat is felfedezni, s barátaival Erdélybe, illetve a Tátrába járni. A Mont Blanc megmászása, a magas hegyek ezen új dimenziója a klasszikus értelemben vett alpinizmus művelésére és szeretetére ösztönzik.

Forrás: http://www.everestexpedicio.hu

 








hirdetés