A fogathajtók alatt sosem volt liberó

Fintha Gábor szavait a közönség mellett az egykori versenyzőtársak (balról), Nagy Sándor, Bozsik József, Bárdos György és a narrátor Bartha István is itták
Fintha Gábor szavait a közönség mellett az egykori versenyzőtársak (balról), Nagy Sándor, Bozsik József, Bárdos György és a narrátor Bartha István is itták - © Fotó: Janics Attila
Baktalórántháza – Legendás világbajnokok és válogatott versenyzők osztották meg élményeiket a baktalórántházi hallgatósággal.

A fogathajtás az egyik legsikeresebb szakágunk, de ritkán ül annyi aranyérem egy asztalnál, mint azon az élménybeszámolót, amelyet a baktalórántházi Dégenfeld Kastélymúzeumban rendeztek. A közönség Bárdos György, Bozsik József, Fintha Gábor és Nagy Sándor történeteit hallgathatta – Bartha István megyei szakágvezető kalauzolásával.

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy bekerülhettem egy ilyen kiváló négyes fogathajtó válogatottba – mondta Fintha Gábor, korábbi versenyző, szövetségi kapitány, világszerte ismert pályaépítő. – Akkoriban még csak négyes versenyeket rendeztek, a kettes fogathajtás később jött divatba. Először egy székesfehérvári versenyen lehettem tagja a válogatottnak, emlékszem, szinte hozzá sem mertem szólni az általam istenként tisztelt sporttársaimhoz. Aztán persze kialakult egy baráti kapcsolat a versenyzőtársakkal, segítettük egymást, ahol csak tudtuk, volt rá példa, hogy a kocsit vagy éppen a lovat adtunk kölcsön a másiknak, ha az meg volt szorulva. Akkoriban nem azon múlott egy nemzetközi versenyen való részvétel, hogy kinek volt rá pénze, hanem hogy a szövetségi kapitány kit jelölt ki. Hihetetlenül nagy élményekben volt részünk, és sokban, mert sajnos már öregek vagyunk.

Fintha Gábor történelmi kitekintőjében megemlítette, hogy viszonylag fiatal, idén ötvenéves szakágról van szó, amelyet 1968-ban ismert el teljes jogú tagként a nemzetközi szövetség. Magyarországon 1971-ben rendeztek először világbajnokságot egy vadászati kiállítással összekötve. Akkoriban még nem voltak olyan szépek a lószállító kamionok, mint mostanában, de az IFÁK-kal is be lehetett járni Európát, és ez ebben az időben csak a sport révén válhatott valóra.

– Az biztos, hogy a fogathajtók alatt sosem volt liberó, elég bátor gyerekek vállaltak szerepet ebben a szakágban – vette át a szót Bárdos György, a kor talán leghíresebb magyar versenyzője, egyéniben kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok. – A mai modern világban ez már nem biztos, hogy így van. Azon a legendás 1984-es szilvásváradi világbajnokságon, azokkal az ütött-kopott kocsikkal, olyan meredek lejtőn lemenni, nem mindennapi dolog volt. A magyar fogathajtás mindig egy picit a világ előtt járt, többek között azért is, mert mindig kiemelt figyelmet fordítottunk a szerszámok ápolására.

– Valóban nagy változáson ment keresztül a fogathajtás – véli Bozsik József, háromszoros világbajnoki ezüst- és bronzérmes, amikor az aktuális viszonyok kerültek szóba. – Az egyes- és a kettes fogathajtás egy fokkal könnyebb, nem véletlenül hívják az általunk gyakorolt négyes fogathajtást királykategóriának. Nem túlzás, legalább tízszer nehezebb négy lovat hajtani, mint egyet vagy kettőt.

Azt is megtudtuk a humoránál lévő Bárdos Györgytől, hogy milyen volt a viszonya a fogathajtó sport egyik fejedelmével, a néhai szövetségi kapitánnyal, doktor Várady Jenővel.

– Hatalmas tekintélyű ember volt, aki elsősorban alázatra tanított bennünket – így Bárdos György. – A világbajnokságokra négy versenyzővel utaztunk, de előre meg kellett nevezni azt a hármat, akinek az eredménye beleszámít a csapatversenyébe. Egyszer megpróbáltam megfűzni, hogy Fintha Gábor mindenképpen kerüljön be a csapatba, mert remek a maratonhajtása. Minden voltam, csak rendes ember nem, hogy bele mertem szólni a munkájába. Aztán úgy alakult, hogy a csapatba jelölt Fülöp Sándornak eltörött a kocsikereke, lemaradtunk az ezüstéremről, ami a Fintha eredményével meg lett volna. Jenő bácsi pedig odajött hozzám, megsimogatott, és elismerte, hogy rám kellett volna hallgatnia.

Bárdos György úgy fogalmazott az élménybeszámolón, hogy annak idején, szinte minden nyírségi bokorban „termett” egy-egy remek versenyló. Közülük többel is volt dolga a szintén jelenlévő korábbi válogatott versenyzőnek, Nagy Sándornak – teljes megelégedésére.

Magasan van tehát a léc.



Baktalórántháza.
SZON.HU






hirdetés