Bezzeg a mi időnkben…

Bezzeg a mi időnkben…
© Illusztráció: Getty Images
A nagyszüleink még örültek, ha iskolába járhattak, jutalomként tekintettek a lehetőségre, hogy tanulással, szakképesítéssel többre vihetik, mint szüleik, kitörhetnek a szegénységből, amiben felnőttek. Palicz István írása.

Nem volt márkás ruhájuk, cipőjük, drága felszerelésük, nem szűkölködtek viszont elszántságban, kitartásban, fegyelemben, figyelemben. Tisztelték szüleiket, felnéztek tanítóikra, az iskolát legfeljebb akkor kerülték, amikor betegségbe estek vagy a háztáji teendők, a megélhetés kényszere marasztalta otthon őket – mesélik az idősek.

Nagyot fordult a világ azóta. Tény, hogy manapság is sok szorgalmas, céltudatos diákkal büszkélkedhetünk, csakhogy az arányok felcserélődtek. A tizenéves fiatalok többségének halvány lila gőze sincs, hogy mit szeretne elérni az életben, ha mégis van, a kisujját sem (legfeljebb a középsőt) hajlandó mozdítani, amikor a feladatok és kötelességek teljesítéséről esik szó. Immár nem ők, hanem nekik könyörögnek a szüleik, hogy járjanak iskolába, ne lógjanak, s ha már ott vannak, figyeljenek az órákon, teljesítsenek jól és viselkedjenek rendesen.

Bár megvan a véleményem azokról a „gyermekcentrikus” szülőkről, akik nem fogják elég szorosan a gyeplőt, cinkostársak a lógások legalizálásában, és ha gond van „áldott jó” csemetéjükkel, akkor a pedagógust fenyítik meg, az elszomorító jelenség legfőbb okát a kilátástalanságban látom. Arra a jogos és életszerű felvetésre ugyanis, hogy „Mi a fenének tanuljak, amikor nemhogy az érettségi utáni OKJ-s szakképesítésekkel, hanem a diplomákkal sem lehet normális munkához és fizetéshez jutni, hacsak nincs protekciód vagy nem külföldre menekülsz, hogy boldogulj valahogy?”, még nem született meg a megnyugtató, motiváló válasz.

Palicz István








hirdetés