Bocs, ha nem köszönök előre, de 18 éve vak vagyok

Bocs, ha nem köszönök előre, de 18 éve vak vagyok
© Fotók: KM
Nyíregyháza – “Szeretem a feleségemet, Anitát, aki szintén látássérült, és imádjuk a kisfiunkat, ­Zsombort, akit sosem láttam, de tudom, hogy gyönyörű. Hogy honnan tudom? Mások mondták. ”

Tizennyolc év. A felnőtté válás, a nagybetűs élet, a hőn áhított szabadság kezdete… Van, akiknek ezt jelenti ez az évszám, nekem a vakságom lett ennyi idős – kezdte beszélgetésünket nem éppen ünnepi hangulatban, mégis sorsával megbékélten, már-már vidáman a Nyíregyházán élő Petrus József, aki elárulta: látóideg-daganat eredményeként nemcsak a látását veszítette el, hanem sok mindent és sok mindenkit.

– Évtizedes „barátságok” szűntek meg egy csapásra. Előtte, amikor bulikba mentünk, az autóm mindig tele volt „barátokkal”, hiszen soha nem ittam alkoholt, és mindenkinek kapóra jöttem mint megbízható sofőr.
– Aztán hirtelen megváltozott minden: a cimborák nem telefonáltak, nem látogattak, nem hívtak magukkal sehova. Mintha leprás lettem volna, vagy meghaltam volna. És valóban, az addigi életem ott és akkor meg is halt!

Újratervezés

– Bár akkoriban még híre-hamva sem volt a GPS-nek, jött az újratervezés. Új embereket ismertem meg: sorstársakat, segítőket, akik között találtam gyémántot és gyarlót egyaránt. Óriási változásokon mentem keresztül, újra kellett értékelnem mindent, amit addig a világról tudtam, megismertem, a lelki folyamatokról nem is beszélve. Elhatároztam, hogy előre menekülök. Bármennyi akadályba is ütköztem, megpróbáltam túljutni rajtuk, megbirkózni velük, többnyire sikerrel.

Rá kellett ébrednem, hogy a három diplomám, a kitűnő államvizsgáim semmit sem érnek az állásinterjúkon, mert a vakság többet nyom a latba. Nem kicsit volt megalázó, amikor felvettek egy olyan munkahelyre, ahol a céget irányító három vezető egyikének sem volt felsőfokú végzettsége, én mégsem a tudásomért, csak a fogyatékoskvóta, a rehabilitációs hozzájárulás miatt kellettem nekik.

– És akkor még nem szóltam a vakság varázspálcájáról, a fehér botról. Csodálatos dolog, hiszen láthatatlanná tesz! Akik korábban, amikor még láttam, megismertek és messziről köszöntek, amikor már bottal, segítséggel közlekedtem, távolról elkerültek, nem szóltak hozzám. Igazán elfogadó és befogadó ez a magyar társadalom, nem igaz?

– Persze, azért maradtak barátaim. Igaz, csak néhányan, de rájuk – a figyelmükre, szeretetükre és segítségükre – valóban számíthatok! Ez sokat jelent ebben a kilátástalan, „börtönbe zárt” állapotban, ami immár 18 éve körülvesz.

Akkor ki is a fogyatékos?

– Kényszerű lemondás a szabadságról a vakság velejárója, hiszen nem mehetek akkor és oda, ahová szeretnék. Egyeztetések, szívességek, segítségek sokaságára van szükség minden ügyintézéshez, de még egy hétköznapi fagylaltozás kivitelezéséhez is. Megesik, hogy keresztülnéznek rajtam, sőt, egyenesen ­lenéznek olyan emberek, akik kevésbé iskolázottak, nem túl intelligensek, csak azért, mert fizikálisan „képben vannak”.

– A „legszebb”, amikor elvárják, hogy előre köszönjek… Na, akkor ki is a fogyatékos? Ha azt sem tudom, kik jönnek felém, hányan vannak, férfiak vagy nők, idősek vagy fiatalok, hogyan legyek illemtudó? Aztán ott vannak az okoskodók, akik nulla tapasztalattal osztják az észt, hogyan kellene közlekednem, mit hogyan csináljak. És ilyenkor jön a piff-puff, kipp-kopp, persze nekem, mert én puffanok, én koppanok neki ajtófélfának, a parkoló autónak, a bevásárlóközpont polcának.

Minden pénzt megérne…

– De legalább sok-sok pénzzel igyekszik kárpótolni minket, fogyatékkal élőket az állam – mondják egyfajta vigasztalásként. Higgyék el, kamatostól adnám oda a teljes összeget bárkinek, csak annyit lássak, mint ő! Amellett, hogy az állambácsi egyébként igencsak szűkmarkú, nincs az a pénz, ami kárpótolhatna ezért a veszteségért, és ez különösen igaz, amióta családom, gyermekem van.

– Szeretem a feleségemet, Anitát, aki szintén látássérült, és imádjuk a kisfiunkat, ­Zsombort, akit sosem láttam, de tudom, hogy gyönyörű. Hogy honnan tudom? Mások mondták. Én csak hallom a hangját, a sírását, a nevetését, és érzem az érintését. Nem elég, hogy nem láthatom felcseperedni a gyermekem, a régi, 18 évvel ezelőtti emlékeim is napról napra kopnak, halványulnak.

A teljes cikk elolvasható a Kelet-Magyarország április 21-i számában és a kelet.hu-n.

Címkék: , ,







hirdetés