“Csak egyszer ülnének le veled beszélgetni az ilyen plázacicák, Józsi! Ha megismernének mint embert, rögtön nem azon szánakoznának, hogyan szerencsétlenkedik egy vak férfi a járdákon…”

Petrus József és neje, Anita
Petrus József és neje, Anita - © Fotó: Magánarchívum
Nyíregyháza – Két élet írta, elgondolkodtató történetet szeretnék megosztani az olvasókkal, az egyik velem, a másik a nejemmel esett meg. Mindketten látássérültek vagyunk. A kolléganőmmel egyik nap Nyíregyháza belvárosában ügyintéztünk – írja olvasónk.


Kedves kísérőm egyszer csak megjegyezte, hogy két fiatal lány milyen lesajnálóan nézett rá, amikor segített nekem a közlekedésben. Amin ő felháborodott, én már csak mosolyogtam. „Csak egyszer ülnének le veled beszélgetni az ilyen plázacicák, Józsi! Ha megismernének mint embert, rögtön nem azon szánakoznának, hogyan „szerencsétlenkedik” egy vak férfi a járdákon, útkereszteződéseknél!” – mondta a kísérőm. Nos, azt hiszem, nincs miért szégyenkeznem, amit lehet, kihozok az életemből a vakságom ellenére is (végzettségek, munka, lakás, család, sport, stb.), de távol álljon tőlem az önfényezés. Belegondoltam: ha a szóban forgó két lány egyszer leülne velem beszélgetni, vajon mi történne? Lehet, hogy megismernének, esetleg elfogadnának, megkedvelnének? Sosem lehet tudni… Néha azért a vakságnak is megvan az előnye: így nem látom a lesajnáló arcokat. A jelmondatom továbbra is az: Ne ítélkezz, ismerj meg! Ezért is hasznosak az érzékenyítő tréningek. A minap Anitát, a feleségemet a fiúnk, Zsombi kísérte el a közeli abc-be. Egy szűk kis járdán sétáltak, és jött velük szemben két nő. Zsombi félrehúzta Anitát, hadd menjenek el, ha már annyira sietős a dolguk, hogy nem húzódnak oldalra. Közben a nejem véletlenül rálépett Zsombi szandáljára, s szinte azonnal elnézést kért a fiától. Mire a mellettük elhaladó egyik nő visszaszólt Anitának: „Nem történt semmi!”. Drága hölgyek, miként a kabaréjelenetben, én is kellő cinizmussal mondom: mi kérünk elnézést!

Petrus József, Nyíregyháza








hirdetés