“Csaló-köz…”

Félreérthetetlen iróniával így nevezte el a népnyelv a bihari kisváros azon
új osztású utcáját, ahol több egykori elvtárs (ma úr) épített magának szerénynek
aligha mondható hajlékot.
Petneházi Attila jegyzete.

“Csaló-köz” – félreérthetetlen iróniával így nevezte el a népnyelv a bihari
kisváros azon új osztású utcáját, ahol több egykori elvtárs (ma úr) épített
magának szerénynek aligha mondható hajlékot. Az újkori Magyarországnak vélhetően
nincs olyan nagyobb települése, amelynek ne lenne meg a saját „Csaló-köze”,
vagy legalábbis olyan utcája, tere, amiről a többség úgy gondolja, hogy az ott
élők érdemtelenül (és akkor még finoman fogalmaztunk) jutottak hozzá számottevő
vagyonukhoz. Pedig lehet, hogy az illetők „csak” privatizáltak; más kérdés,
hogy sokak szemében a privatizáció fogalma nem más, mint a közvagyon eltulajdonításának
(a lopásnak) a szinonimája.

Ilyen körülmények között szinte természetes, hogy az adóhivatalba egyre több
állampolgári be-, vagy inkább feljelentés érkezik. Mindenki gyanús, aki (jól)
él – gondolhatják azok, akik százszámra jelentik be az APEH-nek, hogy X. Y.
adót csal, nem ad számlát a tőle vásárolt áruról, feketén foglalkoztat, vagy
egyszerűen csak jobbnál jobb autókkal jár… De miből?! A probléma az, hogy
ezt jellemzően a névtelenség homályába burkolózva vagy álnéven teszik, tehát
épp olyan tisztességtelenül, amiként az általuk „feldobottak” esetleg a vagyonukat
szerzik. Mivel pedig tanúk hiányában a bizonyítás szinte lehetetlen, ez a feljelentősdi
legfeljebb arra jó, hogy összemossa a magánvagyonukat bűnös úton összeharácsoló
újgazdagokat, és a nulláról indult, ám de képességeik és tehetségük révén messzire
jutott üzletembereket.

Petneházi Attila








hirdetés