Megpróbálták visszaadni, amit elvett a megáradt folyó

A nyár legmelegebb hetei még előttünk vannak, s egymást érik a táborok – az év ezen időszaka mindig kedves emlékeket idéz Listván Attilában, aki szakoktatóként, majd kulturális nevelőtanárként egy évtizedig szervezte iskolájában az építőtáborokat.

Az idén azonban keserédes a nosztalgia, hiszen éppen ötven éve, hogy a Szamos nagy áradását követően, 1970 májusától tanítványaival közösen azon dolgoztak, hogy helyrehozzák, amit a víz tönkretett, elpusztított.

Szívszorító pillanatok

– Miután az ár levonult, a védelmi bizottság az iskolákhoz fordult segítségért. Tőlünk, a 110-es számú Ipari Szakmunkásképző Intézetből harminc önkéntes diák vett részt a fehérgyarmati bontási munkálatokban. Négyféle védőoltást és részletes balesetvédelmi oktatást kaptunk, elmagyarázták, hogy a különböző munkafolyamatoknál mire kell odafigyelnünk, hogy ne sérüljünk meg.

Soha nem felejtem el, volt olyan családi ház, aminek csak a tetőszerkezete maradt meg... Ott nem volt más dolgunk, mint leszedegetni a cserepeket. Láttunk portát, ahol a gazda egyesével körbeásta az almafáit, hogy legalább azok maradjanak meg, ha már minden egyebet elvitt az ár. Egy idős házaspár, amely a legnagyobb baj közepette is szépen megvendégelte a fiúkat, megkért bennünket, hogy bár veszélyes, mert az tartja a falat, próbáljuk meg kiszedni az épen maradt konyhabútorukat. Sikerült ugyan, de nem sokkal utána csakugyan leomlott a fal. A legszívszorítóbb mégis az volt – elevenítette fel könnyeivel küszködve a nyugdíjas pedagógus –, amikor egy édesanya sírva rimánkodott, hogy keressük meg a gyermeke bölcsőjét. Hihetetlen, de a kicsi fekhelye a romok között is érintetlen volt, megkímélte az árvíz...

– Bőven akadt tennivaló azon a nyáron – folytatta rövid szünet után Listván Attila –, közel hatszáz tanulónkkal építettük újjá Méhteleket. A gyerekek kéthetes váltásban, két műszakban dolgoztak. Egy szakoktatóhoz általában 12–14 diák tartozott. Ha például kőművesekre, festőkre, ácsokra, vízvezeték-szerelőkre vagy burkolókra volt szükség, akkor azok a tanulók és pedagógusok segítették a Győr megyei építőipari vállalat munkáját, amikor pedig végeztek, jöhetett a következő brigád, és így tovább. Példásan dolgoztak a gyerekek, senki sem nyavalygott, pedig nem kis feladat volt az övék: a tervek szerint fél év alatt több mint száz lakóháznak kellett ott elkészülnie. Több alkalommal kaptunk kitüntetést, megyei és országos szinten is elismerték a munkánkat, iskolánknak háromszor adományoztak Vörös Vándorzászlót, melyekből egyet ma is őrzök.

Nem volt kis feladat

– Amíg a beosztott csapatok dolgoztak, a többiek fociztak, ügyességi játékokat játszottak, jelvényt készítettek, a táborzáró ünnepségre gyakoroltak, és igyekeztek tisztán tartani a sátraik környékét. A legjobb brigádok oklevelet, vándorzászlót, jutalmat kaptak – magyarázta az egykori szerkezetlakatos-szak­oktató, aki 1972-től már kulturális nevelőtanárként szervezte meg a hagyományos és szakmai építőtáborokat. Ez nem volt kis feladat, hiszen a hatvanas-hetvenes években az ország egyik legnagyobb iskolája volt a 110-es: huszonhat szakmát oktattak a falai között, a hetvenkét osztályban közel 2600 diák tanult.

– A nyolcvanas évek végén hanyatlásnak indult az építőtábori mozgalom, a rendszerváltás után pedig teljesen meg is szűnt. Óriási űr maradt utána, hiszen ez volt a színtér, ahol a gyerekek a tanórákon kívül együtt lehettek, ismerkedhettek, életre szóló barátságokat köthettek. Ma nincs olyan szervezet sem országos, sem megyei szinten, ami hasznos időtöltést tudna kínálni a diákoknak.

– Ötven év után is jó szívvel emlékszem azokra a kollégákra, diákokra, akikkel együtt dolgoztunk, táboroztunk. Nagyon sokat köszönhetek nekik és köszönhetünk egymásnak, életre szóló élmény volt minden közös nyár.

KM