Darunak, gólyának…

Darunak, gólyának…
© Illusztráció: Getty Images
Aki két egyetemista gyermeket nevel, aligha tud lépést tartani a mindenkori divattal. Üzletekbe, butikokba, puccos áruházakba magam is csak akkor járok, ha elkísérem valamelyik utódomat egy-egy beszerzőkörútra, mert tőlük – amíg a takaró ér – nem sajnálom a szép holmit. Minden perc öröm, amit együtt tölthetünk, csak a sokkot heverem ki nehezen, ami egy-egy árcédula láttán zúzza szét a lelki nyugalmamat. Matyasovszki József jegyzete.


A minap például lábbeliket nézegettünk, s nyár lévén egy-két szemrevaló vászoncipőn akadt meg a szemem. De csak éppen annyira, hogy a következő pillanatban fennakadjon. Szinte fojtó volt szembesülni a valósággal. Merthogy több mint egy átlagfizetés tizedét kérték el azért a semmi holmiért, a darab vászonért a vulkanizált talppal. Aztán jöttek a sok tízezres topánok, s nem tudtam hol vagyok, a Váci utcában vagy a Rodeo Drive-on? Kiknek varrták ezeket a cipőket? Nagyuraknak? Darunak, gólyának és a bölömbikának, mint a Móra versben? S még az se csillapította a hirtelen felindulásból támadt „kedélyemet”, hogy a fiam szerint ettől még drágább portékák is vannak. Mert ha igaz, hogy csak a cinegének szomorú az ének, akkor engem itt joggal nézhetnek (kis)madárnak.

Matyasovszki József








hirdetés