Táska a vállakon

Senki nem terített vörös szőnyeget a szőke copfos kislány elé, de Cannes filmsztárjai sem vonulnak olyan átszellemült mosollyal az arcukon, ahogy kedden reggel ő lépkedett a járda szürke kövein. Előtte édesapja araszolt hátrafelé, közben telefonjával filmezte a kislányát, aki sötét szoknyácskában, fehér blúzban, hátán iskolatáskával, azért anyukája kezét szorítva haladt – nem volt nehéz kitalálni, merre, hová. Nyéki Zsolt jegyzete.

Mérföldkő a javából: eljött az első nap az iskolában, és a technika csodáinak köszönhetően ma már szinte minden szülő alkalmi operatőrré léphet elő, hogy megörökítse ezt a soha vissza nem térő pillanatot. Persze, minden pillanat az… – de vannak olyanok, amelyeket csak szív s lélek tud felidézni, akár negyvenkét év távlatából is. Akkor, azon a napon, a nehéz marhabőrből varrott táska szépen bepakolva várta kis gazdáját az előszoba komódján. Az édesanya megfogta, hogy legalább az udvaron vigye kisfia helyett, de az apa megrázta a fejét: „Nem, ez már az ő feladata.” Az anya bólintott, de könnyeivel küszködve segítette gyermeke hátára, majd kísérte ki kapuig; s ott állt, követte tekintetével, amíg a sarkon befordulva el nem tűnt a szeme elől. Ma is pontosan így tesz egy-egy látogatásnál, pedig a „kisfia” lassan ötven­éves, és a terheket már rég nem iskolatáskában cipeli…

Igen, felnőtt fejjel aggódva vetünk össze múltat, jelent s jövőt. Eszünkbe juthat az idő, amikor az iskolákból nem hiányzott a chips és a kóla, helyette a friss kifli és a poharas tej volt a „trendi”. Szüleink a vajas kenyér mellé gyönyörű almát tettek az uzsonnás zacskóba, s nem írtak indokolatlanul felmentési kérelmet a tornaórák alól – talán nem csak az idő távlata mondatja: kevesebb volt a súlyproblémákkal bajlódó gyerek. Felnéztünk a tanárra, aki tudásával, viselkedésével, megjelenésével (öltözködésével…) etikai kódex nélkül is méltó volt a tiszteletre, s olykor példaképpé is vált. Nagyot néztünk volna a pedagógus blúza vagy inge alól kikandikáló tetkóra, s nem gondoltuk volna, hogy ez bizony az önkifejezés része. Nem éreztük a személyiségi jogok megsértésének, amikor tornasorba állítottak minket, elfogadtuk az egyszerű tényt, hogy a magasságban sem vagyunk egyformák.

Mi sem volt természetesebb annál, hogy a tanár megbeszélte a kisdiákok szüleivel csemetéjük összes dolgát: a szorgalmát, viselkedését – s furcsán néztünk, amikor pár éve minderről valakik azt mondták: sérti a gyerekek jogait. Talán nem véletlen, hogy az a politikai erő, amely ezeket a (fogalmazzunk úgy) különös ideológiákat megpróbálta elhinteni az oktatásban, ma a parlamentben sincs, csöndben eltessékelte a kormány mellől a választópolgár (intő jel a hajó mindenkori kormányosainak!). A kedden iskolába lépkedő kislányt nézve felmerült a kérdés: mennyire tudjuk megvédeni őt és sok-sok ezer kis társát a felnőttek buta világától?

- Nyéki Zsolt -