Miskolctapolca: nem hat tyúk tava

Nem kell parkolót keresni

Tapolcán; van hely. Megetetem az

automatát, séta. Átlagos a

hétköznap a válni

szándékozó

„hölgyecske”

vendégeként. Nem sodor el a tömeg a

büfésornál, ahol az egyik

asztalnál habmentes sört

szürcsölget egy nem éppen turista

kinézetű idős úr. Két

bringás és négy robogós

jön még szembe – utóbbiak az

idióta fajtából. Dél

és harangszó. Nyugalom.

„Nyugalom!” - mondja az

unokájának a nagyi és

kiflivéget ad a kisfiú kezébe, az

csillogó szemekkel dobja át a

korláton a kacsáknak szánt

pékárút.

"Horoggal megölték"  

Vissza a bobpálya felé, a szigetre. Nincs

megbeszélve, de Fekete

György úgy fogad, mint ha

évek óta ismernék egymást.

Pedig dehogy. Kezet rázunk, aztán

Negrót, a fekete hattyút

hívja, közben a kanadai vadlibákat

eteti. „Egyed Lilike” -

szól az egyiknek. Ha nem látnám,

azt hihetném, hogy egy kislányt

szólongat. Majd kifakad, de úgy

tényleg nyugisan.

„Negró egyedül van,

mert horoggal megölték a

társát...” - árulja el. Az

állatok a hobbija gyermekkora óta.

Papagája, fürje van otthon, itt,

Miskolctapolcán pedig három

hattyú – többek

között. „Elpusztítottak

korábban is Tapolcán

hattyúmat és Lilli

tojót is megakarták ölni. Pedig a

látogatók józan része

imádja őket!”. Negró

közben kicsit bevadul. Be, mert Fekete

György szerint nincs párja,

ezért egy kicsit agresszív.

Légpuskával

patkányt  

Gyuri bácsi nem csak

madár-ügyben van otthon

Tapolcán. Telepített a

miskolctapolcai

csónakázótóba –

ahol immár húsz esztendeje ő

üzemelteti a vízijárműparkot -

kárászt, pontyot. Persze kifogták

egy részét... A patkányokat a

télen légpuskával lőtte,

így most vannak kiskacsák is. Két

éve viszont még a tóban

úszkáltak. A patkányok. „Nem

mindenki gyönyörködni jön ide,

kérem. Ültettem

szomorúfűzfákat is. Abból

kettőt kihúztak, és bedobtak a

tóba. De a szemeteseket, és a

lócákat is bedobálják a

…látogatók. A

nosztalgiáról leszoktak az emberek. A

bobpályának ugyan jó vonzereje

van, és jönnek a diákcsoportok

és több a sétáló is,

de a csónakot nem viszik, csak a delfint. Mert

nem kell tudni evezni.”   Mutatja a

kiskacsákat. Fél öklömnyiek.

„Szebb is lehetne a tó. A

fürdőtől kapok ugyan vizet, de nem

tudnak sajnos annyit adni, mint amennyi kellene a

tónak.” - avat be, és elárul

egy titkot is: „Látja a

szigetet?”  - mutat a parttal szemben

lévő kis szigetecskére. „Na,

ott van jégmadár. Ez

ritkaság.” Búcsúzunk, de

megígérem, hogy még

visszajövök. A családdal

csónakázni. A parkolóba menet

még elhúznak mellettem a

robogósok. Ők nem nosztalgiázni

jöttek

Miskolctapolcára.  

(Juhász-Léhi István)