Egyre magasabbak a gyászt körülvevő falak

A gyász feldolgozásában a régi szokások megtartása és a közösség támogatása segíthet
A gyász feldolgozásában a régi szokások megtartása és a közösség támogatása segíthet - © Illusztráció: KM
Szabolcs-Szatmár-Bereg – Az elkövetkező napokban elhunyt szeretteinkre emlékezünk.


Mindenszentek a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestánsok az elhunytakról emlékeznek meg ilyenkor. A keresztények a megdicsőült lelkekről emlékeznek meg, nem csak azokról a szentekről, akiknek a nevét ismerjük a kalendáriumban, hanem minden lélekről, aki üdvösségre jutott. Ez a „megdicsőült egyház” ünnepe.

A halottak napját azoknak a lelkeknek szentelik, akik hitük szerint még a tisztítótűzben szenvednek, vagyis ez a „szenvedő egyház ünnepe”. Halottak napján, november 2-án az elhunyt rokonokra, barátokra emlékezünk, virággal, gyertyagyújtással, amelynek fénye az örök világosságot jelképezi.

A halál az élet természetes része, csakúgy, mint a születés, ám amíg a világrajövetelt öröm kíséri, a halált keserűség, és a soha nem szűnő hiányérzetből fakadó bánat. A gyász feldolgozása napjainkban sokkal nehezebb, mint elődeink korában. Polcz­ Alaine pszichológus, író, a magyar hospice mozgalom hazai megteremtője úgy vélte: „A halálhoz kapcsolódó rítusok elvesztésével növekszik az emberekben a halálfélelem, a szorongás, s a modern kor társadalma a hallgatás falait egyre magasabbra emeli a halál és a gyász köré.”

– A halál hosszú évszázadokon át rituálékkal fonódott össze. A hagyomány szerint papot, lelkészt hívtak a haldoklóhoz, s a vesz­teségben a vallási-gyülekezeti közösség nyújtott vigaszt a gyászolóknak. A hit, a vallási szertartások, a ri­tuálék szimbolikája oldotta a szorongást, segített a félelem leküzdésében, s erőt adott a gyászolónak – mondta Gaál Sándor református esperes, aki szerint, ahogyan változott a társadalom, úgy alakultak át a temetkezési szokások, s a legszembetűnőbb, hogy ma már „nincs idő gyászolni”.

Átalakultak a szokások

– A családtag halálát, a te­metést, a gyászt nagyon gyorsan éli meg a mai ember. Nincsenek meg azok a rituális eszközök (búcsú a haldoklótól, hajdan kimosták, kivasalták a halott ruháit, a családtagok felöltöztették, közösen mentek gyászmisére, a siratás, a közös imádság), ­amelyeken keresztül a halál az élet természetes része volt. Elegendő időt kell hagyni a találkozásokra, amikor az ember kibeszélheti, kisír­hatja magából a fájdalmat, mert az eltávozott után maradt lelki ürességet a családi, baráti és vallási közösség lelki támasza töltheti be, segítve visszatérni a gyászolót a mindennapokba. A temetkezési szokások is átalakultak, egyre kevesebb a sírhely, helyettük szóróparcellák vannak, pedig a sírhelyek látogatása, gondozása, egy szál meggyújtott gyertya alkalmat teremt az emlékezésre – mondta Gaál Sándor.

A református esperes ­hozzáfűzte, hiba, ha a gyerekeket megfosztjuk az élet természetes folyamatainak megtapasztalásától, s eltitkoljuk a halált, elzárjuk őket a veszteségérzéstől, nem visszük el temetésre. Hiba, mert ahogyan a gyerek fejlődik, úgy az elmúlástudathoz való viszonyának is fejlődnie kell, s ha szembesül az életfolyamat eme szomorú részével, tudatában és lelkében ­eloszlik a halált kísérő félelem, könnyebben feldolgozza a hozzátartozók elvesztését is.

Erőt nyújt a folytatáshoz

– A vallásos ember a keresztyén hitben éli az életét, s ebben a hitben éli meg a gyászt is. Vallja, hogy az emberi élet nem szorítható be a földi élet éveibe. Teljes reménységgel és bizonyossággal vallja, hogy a földi élet után van létezés: amely az örökkévalóság – folytatta Gaál Sándor református esperes.

– Az örök élet tudata erőt nyújt ahhoz, hogy amikor el kell távoznia mellőlünk valakinek, tudjuk, hogy nem a semmibe tart az élete, hanem tovább folytatódik. És ez az életszemlélet önmagunkra nézve is igaz, mert akik itt maradunk, s küzdünk a mulandóság érzésével, tudjuk, hogy Isten nemcsak egynéhány évtizedes földi létre teremtett minket, hanem az örökkévaló létezésre. Ez a tudat, ami miatt a vallását gyakorló ember másként éli meg a gyászt, ugyanakkor mi is sírunk, amikor el kell engednünk a szeretteinket. Az ember küzd az életéért a halállal szemben, a keresztyén ember azért láthatja másként az élet és a halál erősebb voltát, mert ismer valakit, aki az életnél és a halálnál is erősebb; aki Jézus Krisztus által legyőzte a halált. Ő feltámadt a halálból, ennek pedig az az üzenete számunkra, hogy a halál, bár legyőz bennünket, de a halál állapotának vége szakad a feltámadással – zárta gondolatai Gaál Sándor református esperes.

 

Nem küldünk jelzéseket

– A fekete ruha viselése jelzés volt: gyászban vagyok, fájdalmam van, kíméljetek! Ma már nem küldenek az emberek kifelé semmilyen jelzést bánatukról, a saját bajával mindenki egyedül küzd meg. A temetés után, másnap bemegy dolgozni és úgy kell viselkednie, mintha nem történt volna semmi, holott helye lenne a sírásnak, az együttérző tekintetnek, a kézfogásnak, az ölelésnek, mert ezek a gesztusok gyógyítanak – folytatta a református esperes. S utalt arra, hogy a gyász feldolgozása a korábbi nemzedékek idején nem történt magányosan, mert a család, a falubeliek, s a gyülekezetekben is együtt viselték a gyászt a családdal.

KO








hirdetés