Emberek vagyunk

Már elszoktunk a hidegtől, a hótól, s talán azt reméltük, az a bizonyos kutya mégiscsak „megeszi a telet”. Nem így történik. Óvatosan lépkedek a járdán, amikor velem szemben egy sötétbe burkolózott alak tűnik fel. A lábát sem emelve csoszog a letaposott havon. Dankó Mihály írása.

Belém nyilall valami végtelen fájdalom, hisz már nagyon sokszor találkoztunk, s tudom, hajléktalan. Elgondolkodom, és újra felteszem magamnak a kérdést: miért? Hogy juthat valaki ilyen helyzetbe? Hol vannak a szerettei? Persze, számtalanszor kaptam már ezekre a felvetésekre magyarázatot: családi tragédiák, félresikerült házasságok, anyagi csőd, a reménytelenség hamar elindíthatja az embert a lejtőn. Bár tudok olyanról is, aki minden ok nélkül választotta ezt az életformát, másokat a szabadság mámorának íze részegített meg. (De sajnos, a legtöbbször az ital is jelentős szerepet játszik az utcára kerülésben.) Tény, sokszor okot könnyebb találni, mint megoldást. A saját hibáján túl a felelősséget egyszerűbb a körülményekre fogni és a menekülést választani. Ami pedig igazán bosszant: vannak, akik visszaélnek a helyzetükkel, törvényen kívülinek gondolva magukat a társaik „vámszedői” lesznek. Nem véletlen, hogy sokan kerülik az ideiglenes otthonokat, mert csak az az igazi megalázottság, ha a hasonszőrű kirabolja, megveri a gyengébbet, az elesettebbet.

Visszatérve a hidegre, valóban segíteni kell nekik, hisz ők is emberek. Tenniük kell a dolgukat azoknak, akiknek kötelességük vagy felvállalt hivatásuk ez. Még akkor is, ha tudják, sokszor nem kapnak érte köszönet sem. De hát emberek vagyunk!

– Dankó Mihály –








hirdetés