Emlékezni és emlékeztetni kell

Akt.:
Emlékezni és emlékeztetni kell
© Fotó: Csáki Alexandra
Nyíregyháza – Alig volt olyan magyar család, ahol ne siratták volna az orosz fronton elesett apákat, férjeket, gyermekeket.


A doni harcokban elesett megyebeli honvédekre emlékeztek szombat délelőtt a nyíregyházi Hősök terén a Rákóczi Szövetség és a Trianon Társaság nyíregyházi szervezete által közösen állított emléktáblánál.

– Nem ünnepelni, emlékezni gyűltünk össze. Emlékezni azokra a hős honvédekre, akik a Donnál védték az országot és Európát – mondta Dalmay Árpád, a szervezetek elnöke. A honvédeket a megyeháza előtti téren búcsúztatták 1942. október 13-án. A közel 4500 tagot számláló ezred az első világháborús hősök emlékműve előtt sorakozott fel, onnan indult a Don-kanyar poklába, ahol az áttörésnél és a visszavonulás közben vívott védekező harcokban több mint 3700-an haltak hősi halált. Mindössze huszonegy tiszt és 714 katona tért vissza Nyíregyházára 1943. május 3-án.

– A 2. magyar hadsereg tagjai hősök és jó katonák voltak. Ahogy Dalmay Árpád is mondta, emlékezni kell rájuk, és emlékeztetni a ma élőket, mert mindenkinek tudnia kell, hogy akkor és ott ezek a honvédek, altisztek és tisztek esküjükhöz híven mindent megtettek azért, hogy védjék a vonalat – vette át a szót dr. Vinnai Győző országgyűlési képviselő. Hozzátette: először a hetvenes évek közepén, gimnazistaként ismerhették meg az igazság egy szeletét a Don-kanyarról és a második világháború borzalmairól Nemeskürty István 1972-ben megjelent, Requiem egy hadseregért című könyvéből. Aztán a nyolcvanas évek végén a Magyar Krónika sorozatban Kéri Kálmán vezérkari ezredes interjúiból újabb részletek derültek ki arról, mi történt Voronyezs térségében.

– Nagyapám hivatásos katona volt, Nyírtelekről került Nyíregyházára. Tüzérként harcolt a Don-kanyarban, ahonnan hál’istennek hazatért, de milyen a sors? Mindössze 27 évesen, 1944 karácsonyán elesett a budapesti harcokban. Az ő emléke előtt is tisztelegve mondom: a 2. magyar hadsereg soraiban küzdők és a nyíregyházi honvédek jó katonák voltak, hazájukra gondolva teljesítették a parancsot, s megtettek mindent, amit a körülményeik engedtek.

Baracsi Endre, a megyei közgyűlés alelnöke elsőként Illyés Gyula gondolatait idézte.

– A felsőrácegrespusztai költő-író azt mondta, hogy a vidéki, aki a hazáról kezd el beszélni, előbb-utóbb a szülőföldjéről, a falujáról is szól, legvégül az udvarról, a konyhán át a kétablakos szobáról, ahol az anyja nyelvét megtanulta, s öntudatlanul is visszaidézi a gondolatot, élvezi az ősi pillanatot, amikor még a haza és a ház szó ugyanazt jelentette. Ezek a gondolatok járhattak hőseink fejében is, akik a hazájukat és a házukat, otthonukat védve indultak el a frontra. Szomorú, hogy évtizedeken keresztül nem lehetett róluk és a Donnál történtekről beszélni, vagy ha szóba is került, megpróbálták negatívan, sokszor fasisztának beállítani azokat a katonákat, akik a legnemesebbet adták a hazájukért: a vérüket és az életüket.

– Modern kori történelmünk eme tragédiája napjainkig érezteti hatását, hiszen alig volt olyan magyar család, ahol ne siratták volna az orosz fronton elesett apákat, férjeket, gyermekeket, testvéreket – fűzte hozzá Komiszár Dénes történész, megjegyezve: a doni katasztrófa értékeléséhez figyelembe kell vennünk katonáink eltökéltségét és bátorságát, hiszen tény, hogy az ellenfél jelentős technikai fölényben volt. A magyar katonák nem rendelkeztek számottevő páncélos és páncéltörő fegyverekkel, vontatóeszközök hiányában pedig mozgásképtelen volt a tüzérségük is. Akkor és ott, olyan körülmények között rendkívüli hősiességnek számított, hogy a halálra fagyott, kimerült és rosszul felszerelt magyar katonák szembeszálltak a sokszoros túlerőben lévő oroszokkal.

CsA








hirdetés