Etessük a madarakat avagy Tudósítás egy madáretető életéből
madáretető
Ha pedig megfigyeljük őket, páratlan élményben lesz rész részünk, viselkedésük gondolatokat is ébreszthet – persze nem tudományosan. Ezt tettem én is a havazás első napján, szombaton reggeltől szürkületig. Íme.
Havazik. Két etetőm gőzerővel működik, sok vendéglős megirigyelné forgalmát. Egyszerűek, de praktikusak. Az egyik egy kalitkához vásárolható madárfürdető. A másik alsó része egy műanyag széles szájú virág kaspó. Teteje pedig műanyag csirkeitató felső része. A kettőt három drót köti össze, egyben tart távol egymástól bejáratot nyújtva a vendégeknek.
Kint esik a hó, hordja a szél. A kanapén ülve az elhúzott függönyű ablakon át nézem a körtefára egymástól jó fél méterre függő két madárvendéglőt. Bár az étrend nem valami változatos, de annál táplálóbb. Kell is, hiszen a hóesés ellenére, a szélvédett helyen is mínusz 12-n áll a higanyoszlop teteje. Tehát a menü: olajban gazdag napraforgómag. Nem válogat egyik kis kosztos sem. Ha pedig vitaminra is fáj a csőrük, hát egy almát is szúrtam a két étterem közé. Azt is megkóstolták már.
A működtetéshez ÁNTSZ engedély nem kell, de bizalom – azt hiszem kishazánkban most ez a legnagyobb hiánycikk – annál inkább. Madáréttermet csak az üzemeltessen, aki ha elkezdte, folyamatosan lássa el vendégeit élelemmel az igazi tavasz, a Kánaán eljöttéig. A madarak ugyanis oda szoknak, bízva a folyamatos ellátásban máshol nem keresnek élelmet. Ráadásul tudják, hogy mint minden rendes, bizalomra épülő, szakmai tudást és kultúrát, írott és íratlan szabályt képviselő, tiszteletben tartó helyen, így itt nincs visszamenőlegesen megvonás, „ törvényalkotás”. ( Miért, van olyan /civilizált/kultúra, ahol igen?! )
Érdekes volt a vendégek összetétele és viselkedése is. A tucatnyi széncinege mint törzsvendégek nyugodtan, de gyorsan felszedték a magot, majd rövid repülés után elhelyezkedtek egy közeli ágacskán. Lábaik közé fogták a kemény külsejű élelmet, aztán többszöri csőrkoppintással feltörték. Jóízűen elfogyasztva a belsejét, a héjat hanyag eleganciával a fa alá ejtették. Aztán visszatértek az „éttermek” egyikébe kezdve az egészet elölről, míg csak meg nem tömték degeszre begyecskéjüket. A délelőtt kezdetétől látogatták az etetőket, szűk félóra lakomázás között 5-10 perc pihenőt tartottak a közeli tuják ágai között védve a széltől, majd folytatták.
Dél körül két házi veréb érkezett. Berepültek az etetőkbe, méltósággal, a többi vendégre fittyet sem vetve helyben fogyasztottak néhány falatot, elrepültek egy távolabbi ágra, majd pár pillanat múlva visszatértek és folytatták az étkezést. Fél óra múlva egy pompás zöldike érkezett. (Három órával később még egy.) Betelepedett az egyik étterem közepébe, és az „asztal” tetejéről fogyasztott. Csőrébe vette a magot, forgatott rajta egyet, majd a héjat kiköpte. Rá a többi ételre. No nem ettől volt az ő viselkedése „bunkó”, hanem mert bár volt bőven élelem, a többieket azonban agresszívan elkergette – volna -, ha azok ki nem játsszák. Miután a törzskosztosok „helyre tették” – és az önzőket, agresszívakat, a többieket lenéző, a jogot, az alapvető törvényeket, a társakat semmibe vevőket pedig mindig helyre teszik (!) előbb vagy utóbb – az autokrata zöldikét, békésen lakomáztak valamennyien a közösből. A kert végén lévő öreg diófán éppen megpihenő fenyőrigó jóváhagyólag csak pislantott egyet feléjük. Közben a két veréb jól lakot és erre a napra távozott a körtefáról.
Rövidesen újabb vendégek érkeztek. Nem véletlenül nem kezdtem DE-vel a mondatot. Az öt-hat gyönyörű stiglinc, vagy más néven tengelice azon kívül, hogy nem csak újabb faj jelenlétével, de tollazatával is színt hozott az étterem, a társaság életébe, galibát nem okoztak. Napraforgó volt elég, hely is mindenkinek a hozzáféréshez, ágak az elfogyasztásához, a rövid pihenőkhöz – mi kell még?
Legfeljebb, hogy az üveg mögül figyelő időnként távcsövét és kameráját letéve ne csak a cserépkályhába való tűzifáért menjen ki a hóesésbe, hanem töltse újra az etetőket is.
Ez rajtam nem múlott! És rajtad?
- Tanyik József -
