Fenyegető lehetőségből eldöntött tény – Hogyan veszítettük el Erdélyt?

Kolozsváron a magyarok sírtak, miközben a román katonák ünnepeltek
Kolozsváron a magyarok sírtak, miközben a román katonák ünnepeltek
Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza – Olyan megoldás, amely Magyarországot és Romániát egyaránt kielégítette volna, máig elképzelhetetlen.


Ha valaki Erdély elvesztése címmel tart előadást, arra nyilvánvalóan sokan felkapják a fejüket e hazában, még akkor is, ha az első világháború centenáriumának évében ilyesmire minden esély megvan. Éppen ezért fogadta nagy érdeklődéssel a közelmúltban a nyíregyházi közönség dr. Romsics Ignác Széchenyi-díjas történészt, aki az idén ugyanezen a címen megjelent kötetét jött bemutatni.

Nem tudni, ki milyen elvárással vett részt a megyei könyvtár könyvbemutatóján, de a téma kétségtelenül azért sem érdektelen, mert van, aki ma se riad vissza azt állítani, hogy Magyarország felelős az első világháború kitöréséért. Nyilván Romsics Ignáctól aligha várhatta bárki, hogy ugyanilyen kijelentésre ragadtatja magát. Okos történészként egyik szemben álló történelmi fél igazát sem erősítette, ugyanakkor arra sem számíthattunk, hogy olyan magyar hőstettekről anekdotázik majd, mint amilyet például a caporettói áttörésnél tanúsítottunk.

Dr. Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész részletekbe menő áttekintést adott Erdély elvesztéséről Fotó: Pusztai Sándor ©

Ehelyett meglehetősen részletekbe menő áttekintését adta a nagyhatalmak 20. századi Magyarország-politikájának az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződések között. Felvázolta, miként jutottunk oda, hogy elcsatoljanak a történelmi Magyarországtól csaknem 180 ezer négyzetkilométert, ezen belül Romániához 103 ezret.

Román nemzeti ébredés

Visszamenve egészen a 16–18. század éveihez, érdekes volt hallani, illetve a kötetben olvasni, hogyan kezdődött el országos szinten, de az erdélyi részeken is a magyarság számarányának – máig kísértő, a számbeli fölényt a kisebbségeknek átadó, így nemzetvesztő – csökkenése két okból is. Egyfelől a meg-megújuló harcokban a magyar nemesi és a székely vér hullott elsősorban, és nem a részben még hegylakó, támadásoknak alig kitett, ráadásul már Apafi Mihály erdélyi fejedelem uralma alatt is igen szapora románoké.

És hiába tudott a román népességnek csupán a harmada írni-olvasni a 19–20. század fordulóján, a csekély számú román egyházi méltóság elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy előfutára legyen a nemzeti ébredésnek, miközben már 1784-ben megjelent a magyarok kiirtásának gondolata a móc paraszt Horeánál, és a történelem során nem is először.

Tragikus végkifejlet

Romsics Ignác egyébiránt túllépve Gavrilo Principen, és a világháború kirobbanásának egyéb körülményein, ezúttal inkább a magyar nemzetiségi politika hiányosságaira fókuszált. Ugyanakkor mondatai mögött érthette, aki akarta, hogy Németország és a Monarchia között már 1879-ben megkötött katonai megállapodás, a Hármas Szövetség létrejöttét erőteljesen befolyásolta az oroszok pánszláv birodalmi álma. A történész innen már nagy lépésekben haladt előre a tragikus végkifejlet felé, és hely hiányában mi sem tehetünk másképpen.

Nem Trianonban döntöttek először Magyarország sorsáról

Utalt rá, hogyan fordultak a magyarok ellen a Párizsban diplomázott, „római eredettel” tetszelgő román vezetők, és hogyan döntötték el a nagyhatalmak jóval a háború befejezése előtt Erdély elveszejtését. Az oroszok már 1914. október elején jogot adtak a románoknak a tündérkert annektálásához, e gondolat mögé sorakozott föl 1916. augusztusára az előbb hezitáló Egyesült Államok, a németekről, olaszokról és a románbarát franciákról nem is beszélve, miután a románok a sikeres Bruszilov-offenzíva láttán már háborúba mertek szállni az antant oldalán.

Fájdalmas impériumváltás

Előbb 1916 végén még sikeres volt a német és osztrák magyar ellentámadás, de a háború elvesztése nem volt kétséges, miután az amerikaiak hadba lépése komoly erőfölényt adott az antantnak. Alighogy megalakult 1918. október 31-én a Károlyi-kormány, azonnali fegyverletételt hajtott végre a november 3-ai páduai fegyverszüneti egyezmény aláírása után. Francia bábáskodás mellett az impériumváltás szörnyűséges évei köszöntöttek a „keleti Svájcról” álmodozó erdélyi magyarokra, mivel a román királyi hadsereg Székelyföld ellen indult. Magyarnak innen pusztulnia kell, fogalmazta meg a Román Nemzeti Tanács, miközben a magyar kormány elmulasztotta egy ütőképes nemzeti hadsereg felállítását.

Persze a szemtelenül alacsony zsold miatt is megcsappant harci kedv és a fegyelem felbomlása ugyancsak nehezítette az ellenállást. Karácsony szentestéjén a román katonák már Kolozsvárott randalíroztak, és elkezdődött a két ország közötti demilitarizált sáv tologatása.

A történész szerint Tisza István akkor sem tudta volna az országot egyben tartani, ha nem ölik meg

Romsics Ignác rámutatott: 1919 elejére a Bánság és a történelmi Erdély idegen megszállás alá került, ahogy délen Bácska és a baranyai háromszög, illetve Felső-Magyarország. Időközben, 1919. január 18-án megkezdte munkáját a békekonferencia, ahol Brátianu román külügyminiszter ordas hazudozásai az egeket ostromolták. A magyar helyzet hónapról hónapra romlott, gondoljunk csak a franciák megszállta semleges zóna (Vix-jegyzék) ötletére, majd a közeledő bolsevizmusra.

Habár a március 21-én kikiáltott magyarországi tanácsköztársaság se nézte jó szemmel a román előretörést, a katonák szörnyű kegyetlenkedéseit és fosztogatásait – a románok még a szeget sem hagyták meg a deszkában, fogalmazott egy brit katonatiszt –, a kommunisták 133 napja csak rontott az amúgy is súlyos helyzeten. Végül hiába Apponyi Albert gróf minden ékesszólása Versailles-ban, az eldöntött tényen mit se változtatott. Amíg a Párizs környéki béke Románia államterületét megduplázta, Magyarországét leharmadolta.

Pojáca vagy sem?

Romsics Ignác az 1944 utáni megváltozott helyzet taglalásába már nem kezdett bele, helyette megválaszolt néhány közönségből jött kérdést. Egyfelől felmerült, mit gondolnak ma az akkor kialakult helyzetről a békediktátumot jegyző utódállamok. – Hiábavaló morális alapon olyasmit elvárni az érdekek mozgatta politikától, ami nem a sajátja. Világosan látható, hogy a meglehetősen inaktív Európai Unió ugyan a kisebbségi jogokat támogatja, és elvben pártolja az autonómiát, de ezek biztosítását sehol nem írja elő.

Ami pedig a magyar revíziós szándékot illeti, teljességgel megalapozatlan, kivéve Székelyföld autonómiáját, amit a román kormány magától soha nem fog megadni. Az elmúlt száz évben ráadásul Erdély etnikai viszonyai a kárunkra még tovább romlottak – adott egyértelmű választ a történész.

Egy másik kérdésre reagálva azt is egyértelművé tette, hogy másokkal ellentétben nem nevezné pojácának Károlyi Mihályt, még ha nem is volt kellően előrelátó politikus, ugyanígy az őszirózsás forradalomra se ragasztaná rá a „lakájforradalom” címkéjét. És mivel azzal senki nem hozakodott elő, vajon mit felelne minderre az eseményeket átélő, antiszemitának kikiáltott Tormay Cécile, már csak egyetlen „fogós” kérdést kellett megválaszolnia: kik voltak ott – mármint Erdély földjén – előbb, a székelyek, vagy a vlahok.

– Erre nem tudnék autentikus választ adni, mivel se régész, sem pedig ókortörténész nem vagyok – tért ki okosan, ám kénytelen volt legalább arra visszautalni, amit a könyvében is leírt: e kérdésben a román álláspont az, amely bizonytalan lábakon nyugszik. – Ugyanakkor azt gondolom, a jövőre nézve tulajdonképpen mindegy is, aligha ezen fog múlni az erdélyi magyarok sorsa – tette hozzá mindjárt a kialakult közhangulatnak is kedvezve.

MJ








hirdetés