Olvasónk írja: Mert az ember nem felejt...

3 hónapja megismertem egy olyan gyermeket akit míg élek nem felejtek. Bár épp félálomban volt és csak pislogott, de az amit ott és akkor az Ő arcán láttam az szavakba nem önthető. Végre otthon volt. Bár csak kicsit,  mert ez a gyermek mindössze 2 nap eltávot kapott a kórházból de végre szerető szülei és testvérei közelében lehetett. Majd az álom-mosoly mögé nézve látni engedte azt a rengeteg fájdalmat, kínt és gyötrelmet, amit az életéért vívott csata ejtett lelkecskéjén. Ott álltam és már azon gondolkoztam hogy kellene innen kimenni, elbújni, elfelejteni azt az arcot, azt a keserűséget amit akkor ott láttam és éreztem.

Kimenni, elbújni sikerült, elfelejteni nem...

Később felhívott a család menjek és ismerjem meg a Pöttöm Lánykát, felépredt, de képtelen voltam rá. Nem akartam közel engedni magamhoz,  mert féltem, hogy megszeretem. Mára már bánom, mert egy olyan hatalmas erővel, és élni akarással megáldott 3 és fél éves kislány előtt meg kellett volna hajolni, vagy csak épp mosolyt csalni az arcára. Mert Ő megérdemelte volna. Mert mikor beteg lett, és 80 km-re vitték a nehéz anyagi körülmények között élő szüleitől és a 3 testvérétől, akik mindössze havonta 2-szer tudták meglátogatni, ő helyt állt, szó nélkül tűrte a fájdalmat.

Ez a kislány a mai nap délutánján feladta a harcot. Elfáradt és örökre mély álomba merült.

Estére már csak a könnyes fényképek és történetek maradtak utána, az első mosolyáról az első fogacskájáról, az első szaváról és lépéseiről.

Egy példaértékű gyermek hagyta itt a mi kicsinyes világunkat, megmutatva Ő ettől szebbre, jobbra született.

Ma délutántól minden szélfuvallat az Ő angyali szárnycsapása, minden felhő mögül előbújó napsugár az Ő álom-mosolyára emlékeztet...mert az ember nem felejt.

Búcsúzunk Tőled Bökönyszegi Noémi.