H5N1

Csak úgy kapkodjuk a fejünket: H5N1 itt, H5N1 ott, a madárinfluenza átfogó
támadást intézett szárnyasaink és étkezési szokásaink ellen.
Tóth Csaba Zsolt jegyzete.

Hullanak a hattyúk, sírnak a sirályok, ijedten kotkodácsolnak a tyúkok.
Csak úgy kapkodjuk a fejünket: H5N1 itt, H5N1 ott, a madárinfluenza átfogó támadást
intézett szárnyasaink és étkezési szokásaink ellen. Be van rezelve a kontinens
népe, erőteljesen visszaesett a baromfifogyasztás, nem kell már a finom pipihusi:
a sertéspestis és a kergemarhakór után itt az újabb, az eddigieknél jóval súlyosabbnak
tartott állategészségügyi nyavalya, amelynek ugye emberi vonatkozásai is vannak,
illetve fogalmazzunk óvatosan: lehetnek.

A média tobzódik a szenzációban (de jó, megint találtak egy dögöt),
s míg a széles néptömegek aggodalmasan figyelnek, vannak, akik keresni akarnak
a bajban (már kutyuljuk az oltóanyagot). A veszedelem mértékéről mindeközben
rémesen ellentmondó információk keringenek: onnantól, hogy rövid időn belül
a fél világ beadja a kulcsot, egészen odáig terjed a skála, hogy régen is volt
már ilyen, nem történik semmi különös.

Kérdés, mit tehet ilyenkor a magyar honpolgár? Féltse, már elnézést,
tyúkszaros, avagy magasan szárnyaló életét? Ne egyen, ne vásároljon csirkét,
pulykát, kacsát, libát, veszélybe sodorva ezzel azon honfitársai megélhetését,
akik még mindig nem átallanak magyar húst forgalmazni? Esetleg, rá se rántva
az eseményekre, vegye elő a klasszikus magyar idegnyugtatót, vagyis a „valamiben
úgy is meg kell dögleni”-életérzést, s falja továbbra is kétpofára a csirkecombot?
A tömeghalált vízionálóknak higgyen, vagy azoknak, akik azt mondják, bárki ehet
bármit bátran? Akad bőven bizonytalanság, ami persze nem csoda: valóban nem
könnyű mit kezdeni egy olyan járvánnyal, amely itt is van, meg nincs is itt.

Tóth Csaba Zsolt








hirdetés