Ha kell az állás, nincs megállás
Palicz István 
Valljuk be őszintén, volt alapja a szigorításnak, hiszen sokan kacsintottak össze a háziorvosukkal, s vonultak hosszabb-rövidebb időre betegállományba például a szezonális mezőgazdasági munkák idején, ha akadt egy kis fusi, ha irreális teljesítményelvárással állt elő a főnök, ha kiapadt a szabadság-keret vagy éppen a kirúgás határán állt a dolgozó (pontosabban fogalmazva, alkalmazott).
Naivan azt hittük, végre jő egy igazságosabb, „jobb kor, mely után buzgó imádság epedez” a valóban beteg, jogosultan távol lévő százezrek ajakán, csakhogy a táppénzesek száma és a betegágyban töltött időszak nem csökkent az elvárt mértékben. A munkavállalókat gyorsabb felépülésre motiválva – rendkívül ember- és családbarát módon – a kormány több lépcsőben jelentősen szigorította az ellátás igénybe vételét és csökkentette a táp-pénz mértékét is, így elérte, hogy az ember négykézláb, félholt állapotban is a munka világát „válassza”, ráadásul önként és dalolva!
Mára ott tartunk, hogy már a valóban betegek sem mernek betegszabira menni, mert jelentős jövedelemkieséssel kell számolniuk és féltik a munkahelyüket. Inkább egészségüket kockáztatják, mintsem az állásukat. Köhögni, tüsszenteni, könnyezni és panaszkodni csak otthon mernek, a négy fal között. Melóznak látástól mikulásig, az ebédszünetben (ha van ilyen) titkon, lopva kapják be a láz- és fájdalomcsillapítókat, hogy bírják a strapát.
Lenyelik, pedig már torkig vannak. Visszasírják az ügyeskedőket futni hagyó, de a becsületeseket sem büntető jobb kort, a táppénzcsalós időszakot.
