Hab a tortán

Illusztráció
Illusztráció
Általános iskolásként komolyan vettem a sportot, emlékszem, az atlétikai megyei döntőre a Tisza-töltésen edzettem: futottam a négyszáz métereket. Az egyetemi kötelező tesi maga volt a pokol, Éva néni péntek reggel nyolcra (!) tette az óráit, és amikor azzal förmedt ránk, hogy „kislányok, maguk pont úgy mozognak, mint akik egész éjjel nem aludtak”, nem is sejtette, hogy milyen igaza volt – a vigadós bulik csütörtökön addig el sem kezdődtek, amíg oda nem értünk… Száraz Ancsa írása.

Utána sokáig eszembe sem jutott, hogy illene valamiféle mozgásfélét beiktatni az életembe, mígnem kb. tizenöt éve azt nem kérdezte a barátnőm: nem megyünk el pilatesre?

Olyan izmaim is lázban égtek, amelyekről addig azt sem tudtam, hogy léteznek, de klassz volt a társaság, örömmel jártunk, és már nem is tudom, miért cseréltük le spinningre. Sokáig tekertünk és izzadtunk a bicajon – addig, amíg Zsuzsi barátnőnk el nem kezdett zumbát oktatni. Imádtuk, nem lehettünk annyira fáradtak, hogy ott ne táncoljunk az utolsó előtti sorban. De sajnos vége lett – két tündéri kisfiú rá a magyarázat –, mi pedig átszoktunk a cross fitnessre és rákaptunk a futás ízére. Hogy miért nem sokkal korábban, nem is értjük. Szeretjük az erdőt, és bár nem viszünk magunkkal lépésszámlálós-kalóriamérős, menet közben időeredményeket közlő kütyüt (és ha végzünk, nem tesszük ki a Facebookra, hogy hány kalóriát égettünk), amikor csak tehetjük, ott vagyunk. És mivel a húgom extra csinos lett a kettlebell-edzésektől, azt is elkezdtük, de nem csupán azért, mert szeretnénk jól mutatni fürdőruhában. A mozgás energiát pótol, feltölt, jó kedvet ad, és ez már önmagában főnyeremény, ha pedig meg is látszik rajtunk, az csak hab a tortán (mert néha arra is igent mondunk).

– Száraz Ancsa –








hirdetés