Hát tüsszögünk…

Akt.:
Hát tüsszögünk…
© illusztráció: getty images
Könnyben úszó, vöröslő szemek, zsebkendő után szakadatlan kapkodó kezek, egyre mélyebb sóhajok – az allergia tipikus árulkodó jelei. Szervezetünk védekezik, mind több természetes anyag és természetellenes jelenség aktiválja immunrendszerünket – nehéz eldönteni, a parlagfű hol helyezkedik el a ranglistán. Nyéki Zsolt jegyzete.

Akinek földje van (legyen az családi megélhetést szolgáló birtok, ház körüli kisebb porta vagy csak pár négyzetméter az ablak alatt), kötelessége tisztán, gyommentesen tartani, mert úgy szép és úgy tisztességes – a földdel, önmagával és a közösséggel szemben is, amelyben élünk. Mégsem akar működni ez az egyszerű felismerés, mert vannak, akik nem hozzák magukkal az igényt a családból, és a tanulásra, a jogszabályok követésére is képtelennek bizonyulnak. Akkor pedig büntetni kell, de úgy, hogy elérje a célját; azt, hogy mindenkire egyformán vonatkozzanak jogi és morális parancsok. Nem csak arra, aki nem irtja a parlagfüvet, arra is, aki általában véli úgy, hogy rá nem vonatkoznak a közösségi normák, a nyugodt, békés egymás mellett élés szabályai. Aki akkor sem gyűjti szelektíven a szemetét, ha a háza előtt már külön konténerek könyörögnek neki szájbarágós módszerrel: kérlek, ezt ide, ezt meg ide dobd, és a papírdobozt légy szíves hajtogasd össze, az ásványvizes palackot taposd laposra… Nem érdekli. Lassan húsz éve megy a kampány a kulturáltabb életvitelről, a felelősségről, hogy fékezzük már le valahogy a gyermekeinkre, unokáinkra hagyott környezet szennyezését, de ha valakinél a szép szó nem talál utat, meg is érdemli a büntetését.

Allergiás reakciót vált ki az az autós is, aki a kereszteződésben a jobbra kanyarodó sávból vág balra, mert ott gondolja meg magát. Aki a zebrán úgy hajt át, hogy eszébe sem jut lassítani, átengedni a gyalogost, mindegy, hogy lassú léptű idősebbek, vagy babakocsit toló kismamák szeretnének élni elsőbbségükkel, vagyis egyszerűen csak átjutni épségben az út túloldalára. Svájcban az idegenvezető arra kéri a csoportjára váró csóri magyart, hogy a kijelölt gyalogos­átkelő előtt ácsorogva forduljon háttal az útnak, különben az első autó ész nélkül fékez, megáll, s addig nem mozdul, míg nem engedi át. Micsoda kultúra – mondhatnánk erre, de az idegenvezető hozzáteszi: na ja, akkora bírságokat róttak ki a zebrán okozott balesetekért, hogy még a magas életszínvonalba beleszédülő svájciak is inkább megtanultak udvariaskodni. Megy ez, ha valaki akarja.

Allergiás rohammal fenyegetnek azok a közéleti személyiségek, egykor szebb napokat megélt, de már rég hitelüket, tekintélyüket veszített magyar politikusok, akik egy palack ásványvízzel pózolnak a déli határainkon migránsok (értsd: hazánk területére kéretlenül és jogtalanul lépők) gyűrűjében, hogy kamerák kereszttüzében bizonyítsák, bennük van meg a meleg szeretet és az „irgalmasság”. Nemes a gesztus, de nem igazán célravezető, amikor a szerb rendőr vigyorogva kíséri a magyar zöldhatárra az afrikai és ázsiai embertömeget, mert nagyon nem szeretné, ha az ő háza melletti parkban verne tanyát, s mert ez a migráció hatalmas üzletté nőtte ki magát, amelyből neki is csurran-csöppen valami. Csoda, ha tüsszögünk…?

Nyéki Zsolt








hirdetés