Határaink

Édesanyám – így rajta keresztül mi is – azon szerencsétlen tót családok közé tartozott, akinek egyes tagjai (igaz önszántából) az 1940-es évek végén áttelepültek Szlovákiába. Dankó Mihály jegyzete.

Emlékszem, apró gyerekként, mikor hosszú utánajárást követően először láttam nagyapámat és nagynénémet. Örökre belém vésődött az a pillanat, az az ölelés, azok az egymásba fonódó szemek. Később sokat enyhült a határátlépés, de a megalázó, emberi méltóságunkat sértő tortúra fennmaradt. Rettegni, vajon éppen mibe kötnek bele, mit vesznek el, mi az, ami nem felel meg a szabályoknak. Ennek esett áldozatul az esküvőre hozott edénykészlet, vagy a pléd.

Aztán, mikor uniós ország lettünk, kicsit szorongva és hitetlenkedve hajtottunk át a megszokott (de már üres) határátkelő épületei között. Végre újra egynek éreztük a családunkat, az összetartozást gátló falak leomoltak. Nem kellett félni – az elvtelen, szigorú, mégis „jogszerű” – meghurcolásoktól. Ez a szabadság beleivódott a hétköznapi életünkbe. Nem véletlen tehát, ha felkapjuk a fejünket az új határszigorítások hallatán. Az okot ismerjük, annyira kitágult ez a világ, s a jó mellett a rossz is szabad utat kapott. A félelmünket naponta alátámasztják a történt rémisztő események. Valahogy védeni kell magunkat, s ha ezen segít a határszigorítás, ám legyen. Csak számolni kell a következményekkel, s arra vigyázzunk, nehogy újra okot találjanak egyes országok a „felsőbbrendűségüket” itt bizonyítani, s ezt kihasználva, az emberi szabadságot visszaszorítani.

Dankó Mihály








hirdetés