Hétköznapok hőstettei

Illusztráció
Illusztráció - © Fotó: KM
Mentő kétszer jött értem eddigi életem során. Először a legvadabb rákosista éra egyik szelíd vasárnap délutánján a megyeszékhellyel azóta már összeépült szomszéd faluba. Galambos Béla jegyzete.

Udvarunkon akkor épp a fává nőtt orgona bokor jelentette a kihívást, a legyőzendő “ellenséget”. Nyilván a kulturház délelőtti matinéján épp soron következett háborús szovjet film (pöttömnyi törzs nézőként még ma is emlékszem effél címekre: Hajsza, Nyomok a hóban…) lobbantotta fel bennem a vágyat, hogy valami “hősieset” cselekedjek. Így támadtam rá az orgona matuzsálemre. Négy, vagy ötéves lehettem, túl nagy famászási gyakorlat nem állt a hátam mögött, miként a vasárnapi ebéd után odabent ejtőző apám sem. Pedig rá nagy szükség lett volna abban a pillanatban, amikor úgy jó két méter magasból hanyatt leestem a földre. A mentőben tértem magamhoz, ahol a sűrű döccenők fokozta fájdalmat a praclimat tenyerében tartó mentős megnyugtató hangja enyhítették. Aztán már csak az altatás utáni ébredésemre emlékszem, s az orvos apámhoz intézett szavaira: “Szerencsére időben érkeztek. Minden rendben lesz a fiúval!”

És rendben is volt. Egészen tavaly tavaszig, amikor egy pár perces szívzűröm okozott riadalmat a szerkesztőségben. Mán kolléga (ő már látott karón ilyen varjút) nem lacafacázott, hívta a mentőket. A hétköznapok hősei pillanatok alatt itt voltak, profizmusuk pedig épp úgy megnyugtatott, mint hatvan évvel azelőtt. Nem volt mese, előírás szerint be kellett vinniük a sürgősségire, de ez már egy másik történet…

Galambos Béla








hirdetés