Hetvenhárom év után találkozott az édesapjával – a temetőben

Akt.:
Balra dr. Simon Pál
Balra dr. Simon Pál - © Fotó: Ladányi Tóth Lajos
Moldova – Dr. Simon Pál hálás az encsencsieknek azért, hogy befogadták, és tagja lehetett a Moldovában járt delegációnak.


Hátborzongató és hajmeresztő érzés lehet szembesülni 5 évesen azzal, hogy egyik pillanatról a másikra erőszakkal elszakítják az édesapát a családtól, aztán jön a hír: nincs többé, ennyi volt, vége, soha nem láthatják viszont. Dr. Simon Pál a második világháború vérzivatarában vesztette el apját, majd 73 esztendővel később a moldovai sír mellett adózott az emléke előtt az encsencsi delegáció tagjaként.

– Az angolszász hatalmak bombázásai 1944 év eleje óta jelezték: hadműveleti terület lettünk. A szovjet csapatok nyomultak előre, már októberben elhurcolták Encsencsről a férfi lakosság jelentős részét, Debrecenben tankcsata dúlt, és Sztálin parancsára megpróbálták katonai szakkifejezéssel élve „menetből” elfoglalni Budapestet, de súlyos véráldozatokkal járó kudarc lett a vége. Nem maradt más hátra, mint bekeríteni és elfoglalni a magyar fővárost és megadás híján megsemmisíteni a védőket – ha kellett, akkor velük együtt a polgári lakosokat is – idézte fel a borzalmakat dr. Simon Pál nyugalmazott főorvos.

1944. december 24-én még a VI. kerületi Izabella utca 87. számú ház első emeleti lakásában énekelte a karácsonyi énekeket a Simon család, de másnap reggel már a pincében arra ébredt fel a kis Pál, hogy szúrja a nyakát a pince faláról ráhullott vakolat.

– A főváros körül bezárult a gyűrű, és megkezdődött Budapest ostroma. Nekem ez a folyamatos háborús zajt (puskalövések, golyószóró sorozatok, ágyúlövések, bombarobbanások – mint a mai háborús filmekben), az állandó félelemmel kevert szorongást, a nagy havat és a hideget jelentette. 1945. január 18-án reggel egy kétkerekű kordéra felpakolva a legszükségesebb holmijainkat elindultunk kifelé, déli irányban a városból. A környező kép: romok, halottak, döglött lovak és belőlük húsdarabokat kihasítani szándékozó emberek (számomra ez döbbenetes volt). Elérkeztünk az Elnök utca sarkára, amikor is az ott nem minden cél nélkül álldogáló szovjet katonák megállítottak bennünket. Elhangzott az idegen szó az egyik szovjet katonától: „Igyi, davaj, davaj!” Döbbenten álltunk, és édesapámra mutatva sürgetően megszólalt a másik katona: „Nu, davaj, na málenkuju robotu, na tri minuti!” Édesapám, jóhiszeműen, hogy csak egy kis munkáról – három perc robotról – van szó, a fejembe nyomta a kucsmáját, levette a felső kabátját, és már indult volna. Édesanyám akkor azt mondta, hogy megvárja a három percet, és addig nem mozdul el onnan. De édesapám ráparancsolt, hogy menjen, mert mi, gyerekek megfázunk, és ő majd utánunk jön. Nem láttuk többet. 1945 augusztusában hazajött két fogolytársa, akik beszámoltak a haláláról, ők temették el, és hazahozták egy-két személyes holmiját. Köztük volt az a fából, egy rozsdás abroncsdarabbal faragott kis mellszobor, amely őt magát ábrázolja. Ezt már a 103. lágerben, Balti (Bölc) városában készített.

– Felnőtt koromban egyszer (1967-ben) alkalmam volt egy orosz tiszttel beszélgetnem, akitől megkérdeztem, hogy ismerhetők-e azoknak a táboroknak a helyei, ahol külföldi hadifoglyokat őriztek. A válasz az volt, hogy még a kérdést is felejtsem el és soha ne tegyem fel, mert a megkérdezettet is kellemetlen helyzetbe hozhatom. Édesanyám is fiatalon meghalt, 37 éves volt (édesapám 33 éves volt), nem sok reményünk volt, hogy valaha is megtudjuk az igazságot. A Szovjetunió széthullása után reménykedni kezdtem. Először a Magyar Vöröskereszt nemzetközi keresőszolgálatánál próbálkoztam. Domonkos Erzsébetnek, a keresőszolgálat országos szakmai vezetőjének segítségével eljutottunk a 103. lágerig, de annak helyét már nem tudtuk meg. Szerencsém volt, mert megismerhettem dr. Bíró Andor alezredest, a Hadtörténeti Intézet Külföldi Hadisírgondozó Osztályának vezetőjét, és megtudtam édesapám halálának pontos dátumát, a 103. láger helyét, Balti városát. Általa ismerkedtem meg az encsencsiekkel (Szedlár János polgármesterrel, Nagy László jegyzővel, Szvára Istvánnal, Rákosi Annamáriával, Biró Gergelynével és Biró Gergellyel). Ők külön-külön, másokkal 2001 óta rendszeresen látogatták a megtalált és elhunyt elődeiket, ők voltak azok, akik befogadtak maguk közé, és magukkal vittek, hogy hetvenhárom év után végre megtaláljam édesapámat, és sok-sok társa nyughelyét.

– Elhatároztam, hogy édesapám fából készült mellszobrocskája alapján megpróbálok készíttetni egy bronz domborművet, egy reliefet, és a moldáv síremlék alkotók, személyesen Petru Costin ezredes hozzájárulásával elhelyezném a már nevekkel ellátott emlékművön. Találtam is a Képzőművészeti Egyetemen egy szobrász tanárt Lestyán Goda János személyében, aki átérezve a történet lelki tartalmát is, elvállalta a mű elkészítését. Az alkotás ott található immár a síremléken. Úgy gondolom, kevesen mondhatják el magukról, hogy hosszú idő után teljesült a megnyugvást hozó és az utódok számára a megemlékezést lehetővé tevő esemény az életükben. És ami legalább ilyen fontos, hogy igazi barátokra leltem a honfitársaim és a moldáv segítők között – jegyezte meg végezetül emelt fővel, elcsukló hangon dr. Simon Pál.

LTL


Németh Szilárd nyilatkozott az M1, a moldovai televízió riporterének
Encsencs - Az encsencsi delegáció tagjai is megkoszorúzták a málenkij robot áldozatait név szerint rögzítő emlékművet. – Magyarország és Moldova történelmét nem árnyékolják be közvetlen hadi események. Mindezek ellenére, a második világháború idején a szovjet hadsereg kötelékében Magyarország ter...

Bíró Gergely is rácsodálkozott a hazánkban ma már muzeális értékűnek számító járgányra
Moldova, Nyíregyháza - Harminc év alatt összesen 3,38 milliót gyártottak a ZiL-ből, amik ma is járják Moldova útjait. Gyermekkoromban messziről megismertem a hangját, és sokat ültem a fülkéjében annak a teherautónak, amelynek egy távoli rokona dörmögött el a közelemben a minap a moldovai Balti vá...

Lerótta a kegyeletét Nagy László, Encsencs jegyzője, illetve Szedlár János, a település polgármestere is a hősök emlékműve előtt
Encsencs - A kis szabolcs-szatmár-beregi község vezetői nagy tettet hajtottak végre. A málenkij robot magyar áldozatait név szerint rögzítő emlékművet koszorúztak meg az encsencsi delegáció tagjai a moldovai Balti katonai temetőjében. A névtáblák avatóünnepségén többek között jelen volt dr. Simon P...








hirdetés